Irodalmi Szemle, 1958
1958/1 - DÉNES GYÖRGY: Emberek a hóban (elbeszélés)
És akkor elkezdett távolodni a ház. Egyre messzebbről láttam édesanyámat. Mígnem elfoszlott minden a messziségben. De akkor már én sem könyököltem a kerítésen. Végtelen havas síkon vonszoltam magamat és , tudtam, hogy sohasem kerülök haza. Hogy mindez álom volt csupán... A hangja elfúlt. S a homályba borult sarokban valaki felnyögött. Béla lehajtotta fejét. — Almod teljesülni fog, Pistukám. Már nincs messze az idő. Ne félj, táncolunk mi még Rozsnyón! A szenvedő arca ellágyult. Felsóhajtott. — Hajaj ... Én már soha többé, Béla ... — Szeme mozdulatlanul tapadt a mennyezetre. Csendesen kérdezte: — Mit gondolsz, él-e még édesanyám? Soha még így nem kívántam. Ha itt lenne... Ha homlokomra fektetné kezét, talán meg sem kellene halnom. — Hirtelen felemelkedett és nagyot kiáltott. — Édesanyám!.. . Béla gyengéden visszanyomta. — Nyugodj meg, Pistukám! Nyugodj no. Hozok egy kis vizet. Pista hevesen kapott barátja keze után. — Jaj, ne menj! Ne hagyj itt! Béla megigazította rajta a köpönyeget. — Jól van no. Nem megyek. Csak nyugodj meg . . . Nem ennél valamit ? — Nem. Nem kell már semmi. — Hangja egyszerre suttogóra vált. — Tudod, mindig arra vágytam, hogy megnősülök, és lesz majd egy kisfiam meg kislányom. És télidőben, ha lepelyhezik a hó, térdemen lovagoltatom őket a szobában. Kintről néha betekint az asszony is. Megáll az ajtóban és ránkmosolyog. Aztán a vállamra ejti kezét és úgy mondja: „Csak játsszatok. Nemsokára kész az ebéd .. .“ Béla! — Tessék! — Mondd, miért nem adott nekem a sors egy asszonyt? Szép, kedves asszonyt. Meg gyerekeket. Pajkos kis jószágokat.. . Miért hurcoltak ide? A halál táborába ? Hát olyan rossz voltam én ? Béla ?! A másik elcsukló hangon felelt. — Nem voltál rossz. Egyikünk sem. Azért kerültünk ide, mert szerettük az embereket. A beteg hirtelen szétcsapta karját és reszketni kezdett. Ajka megfehé- redett. Alig hallhatóan súgta: — Olyan rosszul vagyok. — Sokat beszéltél, Pistukám. Nem innál egy kis vizet? A másik mintha nem is hallotta volna. Fejét erőlködve mozdította barátja felé. — Olyan furcsa ... Béla, itt vagy? — Itt vagyok melletted! — Nem tudom, mi van velem. Olyan sötét lett.. . Béla, én... én olyan rosszul vagyok... — Hörögni kezdett. Szemét valami láthatatlan pontra függesztette. — A kezed add ... i.. . de ... Jaj, semmit sem látok ... édesanyám ... A másik ijedten rázogatta. — Pista! ... Hallod? ... Pista!? Kint lövés csattant valahol. A hang úgy zuhant az alvókra, mint szörnyű, kétségbeesett kiáltás.
