Irodalmi Szemle, 1958
1958/1 - DÉNES GYÖRGY: Emberek a hóban (elbeszélés)
A csapatból kivált két ember. Összetekert hordágyat himbáltak kezükben. A katona rájuk káromkodott. — Mozogjanak, az istenit maguknak! A pár ember futni kezdett. — Egy-kettő! — pattogott a másik katona is és torzonborz szemöldökét összecsípte. — Göngyöljék ki hamar. Vessék rá ezt a szerencsétlent! Talán két kilométernyire van a legközelebbi falu. Ott bevárhatják a kocsikat. A többiek majd segítenek cipelni. Megértették?! A csupacsont-bőr emberek bólintottak és serényen szétgöngyölték a hordágyat. A fekvőt ráfordították és elnyűtt köpenyeget hajítottak rá. — Hová való a pajtása? — kérdezte a tömzsi, veresarcú tizedes. — Rozsnyói — felelte a riadtszemű fogoly. — Maga is ? — Én is. — Akkor hát segítsen ezeknek az embereknek. No, kapja csak a rúd végét! — Gyerünk, emberek! — türelmetlenkedett a másik is. A hordágyat hárman emelték fel, s nyögve, sóhajtozva indultak a többi nyomában. Alkonyodott. A barnuló égből pelyhezni kezdett a hó * * * A mennyezetről csüngő dróton viharlámpa pislogott. Gyér fényében olybá tűnt az iskola terme, mint valami istálló. A padlóra szórt zsúpszalmán emberek hevertek. Törődötten, gondolat nélkül, mint az isten jószágai. A magas, öntöttvas kályhában pattogott a tűz. Rőt fénye táncolt a falon. A kályha melletti lócán ruhadarabok száradtak. A párolgó posztó fanyar bűze izzadságszaggal keveredett. Lónyerítés, káromkodás hallatszott az udvarról. A verandán sejtelmesen koppantak a szolgálat- tevő katona lépései. Az ajtó közelében nyirkos szalmavackon feküdt az eszméletlen ember. Beesett arcán sötét árkok húzódtak. A szenvedés barázdái. Homloka kifényesedett a melegben, csapzottan borult rá gesztenyebarna haja. Keményvonalú ajka megnyílt s nyál csillámlott szögletében. Nehezen lélegzett. Időnkint furcsán megvonaglott. •Pajtása felborított ládán üldögélt. Busa feje 1^-lecsuklott a fáradtságtól. De nem tudott mélyen elaludni. Minden neszre felriadt s ilyenkor piszkos zsebkendőjével felitatta a beteg verejtékét. Az elalélt váratlanul megmoccant. Szemhéja felpattant. Torkából bugyborékolt a szó. — Vizet! Egy kis vizet! A ládán ülő ember felriadt, Elvadult arcát megszépítette a felvillanó öröm. — Vizet! — hallotta megint, s megragadta a horpadt bádogbögrét. Az ablak közelében álló vödörből vizet merített és gyöngéden a beteg lapockája alá nyúlt. Ülőhelyzetbe emelte s ajkához érintette a bögrét. — Tessék, Pistukám! Csak lassan. Ne félj, tartalak! A beteg mohón kortyolta a hűs italt, majd csendesen visszahanyatlott. Arca élénkebb szint váltott. Kezét barátja karjára csúsztatta.
