Irodalmi Szemle, 1958
1958/1 - FÁBRY ZOLTÁN: „Ideje már bizony”
vállról kezelt adalék, elfelejtett függelék voltunk és lettünk, ha úgy tetszik: tehertétel. Mindkét oldalon — határon innen és határon túl — számadásokba és közönybe kalkuláltán: leírt vagyontétel. Az egyszer cinikusan intonált Morituri te salutant pózos hangvétele nem is volt olyan véletlen elírás ... E napokban a párizsi kidtúrvédelmi kongresszus jegyzőkönyveit lapoztam. 1938-ban ezen a fórumon Louis Aragon mindennél jellemzőbb és megvilágított szimptómaként üdvözli azt a tényt, hogy „mi itt körünkben üdvözölhetjük Csehszlovákiának, ennek a bátor demokráciának minden nemzetiségét: a cseh 1<Iezvált, a szlovák Poniöanl, a német Egon Ervin Kischet és a magyar Forbáthot.. . Ez a példa Európa azon pontján, melyre a külső brutalitás a legjobban nehezedik, nagy reménnyel tölt el minket a kultúra jövőjét illetően.“ A kultúra jövőjéről volt és van szó ma is. Micsoda szuggesztiv képet idéz fel Aragon gesztusa?! És micsoda nosztalgiát! Előttünk a szembeszökő, mindenkinek feltűnő, lényeget és valót egyenlítő tegnapi nagy példa. Tudom az ellenvetést: hisz ma mesz- szebb vagyunk! A cseh, szlovák és magyar írók egy közös írószövetség egyforma jogú tagjai. De ez csak külső egyezés, melyből hiányzik a legfontosabb: a belső kohézió: az egymás tényleges tudata. Ha pedig az adekvát tükrözés mégis megvan, akkor ez egyoldalúan inkább a mi részünk plusszá. Régen nem voltak írószövetségek, de megvolt a baloldali írók benső kapcsolata. A Sarló Prágában és Brnóban vitatkozott, Olbracht tudta, hogy létezem, Fučík tudta, hogy a magyar kisebbséggel baj van: létünket, problémánkat megforgatta a fejében és amikor úgy adódott, a legalkalmasabb helyen és időben — a Sarló kongresszusán — vállalta azt a maga legsajátabb ügyévé. Felváltatlanul, meglátatlanul állunk őrhelyünkön és mégis hűséggel, mert a vox humana, a szocializmus mondanivalójának köteleztük el magunkat. De ki tud rólunk ily értelemben és ily viszonylatban? Ki •t'utd nyugtázót, tehát lényegeset mondani a szlovákiai magyar irodalom egészéről, mondjuk — Prágában? Hol foglalkozik vele valaki olyan látón és láttatón, mint ahogy mi közvetítjük a cseh és szlovák irodalom egészét a magyarok felé?! „Sosem magunkért, mindig másért hirdettünk többet, mint magunk“ (Győry Dezső) A költő tegnapi igaza ma is a mi legvállaltabb igazunk. De a közvetítő szerep egyoldalú mindenképpen. És ezt a nyomasztó érzést nem lehet külső egyenlítésekkel, statisztikai ellenvetésekkel szüntetni. Ehhez több kell: megértés, meglátás. Ezt szomjazzuk, ezt várjuk. Ma csakúgy, mint tegnap. Pedig közben sok minden megváltozott, csak a mi irodalmunk nem tud kitörni a köré kerített visszhangtalanságból és megértetlenségből. Kell ezután még mondanom, mit jelent, mit jelenthet nekünk ez a most induló folyóirat ? Amikor a magyarországi lapokban az első hírek jelentek meg a folyóiratról, a kommentárok nyomatékosan hangsúlyozták, hogy ezzel egy lehetetlen helyzet ér véget. A lehetetlen helyzet felszámolása a lehetőséget jelenti. Visszhangtalanul éltünk eddig. Most kilépünk belőle.
