Irodalmi Szemle, 1958
1958/1 - FÁBRY ZOLTÁN: „Ideje már bizony”
Ez persze egyelőre kevés. És ez a kevés fog tükröződni az első lépteknél. A döntő eredmény — a kitörés önmagunkból — nem máról holnapra fog megtörténni. De a mód adva van, az út ki van jelölve, csak élni kell vele. Kapjunk utána két kézzel. Két nemzedéknek nem volt kristályosító pontja: irodalmi folyóirata. Ha most van, akkor ez a magyar fiatalok elsőszámú ügyévé lép elő. Az ő kezükben van — tollaik hegyén, írógépeik billentyűjén — a vox humana népének mondanivalója és jövője. Negyven év nehézségét, súlyát, letagadhatatlanságát, kötelezettségét adom tovább: az emberség ügyét és hangját, létének legbiztosabb zálogát. Nincs rózsaszínem, derűkönnyítésem, szóvirágom. Az idők teljében élünk újra. Az embertelenség régi és új vállfajai szinte kiprovokálják a humánum törvényét: az embert az embertelenségben. Negyven éven át minden eddig volt indulásunk Adyból sarjadt. Nem hiába mondtuk és vállaltuk mindig megszentelt hagyományként semmiből kezdődő életünk ez állandó magyar örökségét. Embernek lenni, embernek megmaradni az embertelenségben: nagyobb, nehezebb, kötelezőbb és meg- tartóbb parolát senki sem mondhat, seriki sem adhat. Ma is, most is Ady szól: ifjakhoz, utódokhoz újra. Az indulást nem véletlenül és nem ötletszerűen köszontjük véle és áltála: „De hová, merre tenném és kikbe Hitem, lelkem és a nem várt jövendőt. A Jövendőt, ki nem nyílik Hitbe, Ha nem bonttok ki ékes kendőt Ha nem bonttok ki ékes kendőt? Indultok? jó, ideje már bizony, De kendőtök legyen ékes szép zászló.“ A vers címe: Levél ifjú társakhoz. És intelme változatlan. Negyven év fordulóján állunk: kendőnk, kendőtök legyen és maradjon ékes szép zászlói Induljunk! Indulhatunk!
