Irodalmi Szemle, 1958

1958/1 - MONOSZLÓY M. DEZSŐ: Két vers

MONOSZLÓY M. DEZSŐ

A FAVÁGÓ

Hol Ruzsbach erdeje már a hegyre baktat, s csak messziről zuhog hangja a pataknak,

egyre keskenyebbé fonnyad el a dűlő és fenyőfa-illat bánatot elűző

drága párájával inhálál a lelkűnk, szerelmes kettesben bandukolva mentünk.

Itt már rejtelmessé növekszik az erdő, hiúz, farkasnyomon járhat a tekergő.

Nagy szippantásokká változik az élet, s tanúivá válni mindjárt a meséknek

neszt csiholó ágak tűlevele bíztat, míg hódítón reánk csapódik az illat.

Itt ezen a csodás szigetén a bájnak vendégei lettünk a hegyi királynak.

Messziről királynak nem is igen látszott, keze mozdulását fejsze csattogások

nyüszítő rívása követte igyekvőn, de szemében mégis mint ahogy a lejtőn

messzire vágyódó víz cseppjei fagynak, éppen úgy ragyogott két kacagó csillag

(ámbár ha a jókedv talán azt akarná, fel is olvadhatna beszélő patakká).

Oly biztosan állott,

— így állnak a tölgyek felhorkant viharban új dalt, hogyha szőnek.

Vagy ahogy a csordás áll a csürhekútnál, meredő szénhegyre így nézhet a vájár,

s valahány hercegét kemény férfimunka mintha most szeretné formálni szoborba;

az erdei vágás napsütötte táján mozdulatlanná vált, mint valami állvány.

Körben a természet száz bukfencét hányta, havas tobozoktól görnyedt a fa ága.

Huhogott, susogott, szólt, zenélt az erdő, de akár a sóhaj, mely egekbe lengő,

bizodálmunk tőle egyre jobban szárnyalt, s homlokára mennyet tettünk koronának!