Irodalmi Szemle, 1958
1958/1 - CSELÉNYI LÁSZLÓ: Két vers
RAPSZÓDIA Pattog, szikrázik most a hó, millió téli tündér táncot lejt, szórja gyöngyeit kincses-dús január, csilingel a táj, cseng: hahó, hahó, de messzi tűntél, már csak mint lenge füst lebeg kormod, s mint pernye száll ezüst-kalászos napjaink hamva, mord égre írva réti-sas-szárnyú álmaink lángot-vető hitét, liliom-végű sorsodat már csak az isten bírja meg a szél, mely az álmokat világgá hinti szét. Emlékszem én pomás hajad szédítő sátorára — merre lehetsz most kisbogár, hová sodort a szél? — A múlt felett — mily áradat! — sistergő-füstű pára: az lenne jó, ha útamon te volnál még a cél. Az lenne jó, ha — víg dalok múzsája — ceruzámnak diktálnád még az iramot, versemnek lüktetését parancsolnád, ha jószagú melegét csipke-szádnak az űr helyett az én fakult szivembe küldenéd. De te most nagyon messze jársz, zord-egü furcsa tájak, festett mennyország szárny szegett kalitka-rabja vagy, vissza már tán sosem találsz, tajtékos füstű gyárak szegzik mellednek bűneid: kishitű, védd magad! Én meg a város úttalan ösvényein robogva borral biztatgatom magam — élni úgy is lehet, Messzi kerültél kékszemű, szomjamat nincs ki oltsa, csupán egy ócska hegedű foltozza kedvemet. Állok e gyöngyös télben itt, szikrázik körülöttem, pattog a táj, a hómezők vibráló tengere, csodája mégsem melegít — nem áll senki mögöttem —, hol van most a nyár, hol a hit hullámos melege? Tavasz lesz majd. A selymüket szövik már mind az ágak, lesz majd fehér-bélű cipó, millió gyöngyvirág. Hogy bírom így ki nélküled? Átokra nyitja számat a tél — érted, az üdvödért mondok egy halk imát.
