Irodalmi Szemle, 1958

1958/1 - MÁCS JÓZSEF: Zátonyon (elbeszélés)

— Mi baja, drága?

Ezzel még jobban elkedvetlenítette Annikót. Nekitámaszkodott a falnak és elfordította a fejét. Percekig nyomogatta vissza könnyeit zsebkendőjével. Meg- megcsukló hangon mondta:

— Még négyet számoljanak ehhez a naphoz!

— Nem tudunk mi négyig számolni — sietett válaszával a mester. — És miért négyet ?

— Mert hétfőn bezárják a kocsmánkat.

— Kinek az utasítására?

— A méltóságos hatóságéra.

Csendben ültünk. A szavak többé nem tolakodtak a mesterem nyelvére, megbújtak lelke legmélyén. Leejtett fővel hallgatott, az arca árulta el, hogy szenved. Sűrűn hajtogatta le a féldeciket, gyakran beletúrt a hajába. Nyitogathattak felőle a korcsmába, nem kapta fel a fejét, az olajozott padlón pihent a szeme. Még a Berger úr megjelenése sem zökkentette ki fásultságából. Pedig többször bejött, motozott a szekrényen, helyére pöccintgette a görbén sorakozó poharakat, gondolkozott valamin, aztán megint kiment, nem bírta sokáig egy helyen.

Nem értettem az izgatottságot, a mesterem magábafordulását se tudtam mivel magyarázni, csak éreztem azt a nagy igazságtalanságot, ami Annikóékkal történik. De nem tudtam mit csinálni, szürkületig a mesterrel bámultam én is a padlót, mereven előredőlve gubbasztottunk, a kezünk járt a pohárért. Bátran belekortyolgattam a pálinkába, nem kellett tartanom a dorgálástól. Nem anyámhoz megyek a korcsmából, a Fenyő bácsi házába, ott meg nem vár pofon, százszor megúnt fenyítés sem, amit estig beszívok, kifújom éjszaka.

Részegen botorkáltunk ki a korcsmából. Bizonytalanul lépegetve, egymást segítve, támogatva tapogatóztunk hazáig. A kerteken vágtunk keresztül, a mesterem néhányszor elterült a földön, zuhantam én is eleget. De eshettem akármilyet, fájdalmat nem éreztem.

Otthon vacsora nélkül lefeküdtünk, de nem aludtunk el mindjárt. A mester fennhangon beszélgetett, józanította magát.

— Kitört a háború ... Bergerék hétfőn bezárnak .. . Elveszítem Annikómat. . . Köpedelem a világ!

Négy napig őriztem azután a mestert a Berger úr korcsmájában. A suttogás és a szenvedélyes szemezés elmaradt Annikóval. Fenyő bácsi az incselkedést abbahagyta, egyre a pálinkájába búsult és mindent elkövetett, hogy estére bevegye a porcióját. Négynapos szünetet rendelt a mester, csak a korareggeli órákban dolgoztunk egy keveset, pedig azért hagytam ott édesanyámat, hogy a mesterségeit kitanuljam, s én még azt a nyúlfarknyi időt se szentelhettem komolyan a munkának, mert aki csak végigment a szűk utcán, nem átallotta beleütni orrát a dolgomba.

— Rossz helyre kerültél, Bálint — mondta az egyik.

— Anyádra hallgathattál volna — mondta a másik.

Nem engedhettem el fülem mellett a megjegyzéseket, mert a mesterem jelenlétében hangzottak el, ki kellett csomagolnom nekem is a magamét.

— Nem én hagytam ott, ő dobott ki — védekeztem szaporán.

— Másképp kellett vóna felelned az ajtó kinyitására — intették le ezt az igazságos ellenvetésemet.

Ismételgették a magukét és én hátat fordítottam az okoskodásuknak. Minek vitatkozzam velük, mikor nem veszik észre, hogy az idő jóságos, kedvébe jár