Irodalmi Szemle, 1958

1958/1 - BÁBI TIBOR: Négy vers

Eltervezte szépen, magáét megmondja, téli takarmányra ne legyen majd gondja, s alighogy elkezdi, ugrik Csiike Márton:- „Mit beszélsz, te juhász, nincs haszon a nyájból! A fene bánja már —, telel ahogy telel,

adjuk el a birkát, akkor juhász se kell...!“

Törött, zúzott volna, belebújt az ördög, hogy meg ne öklözze, szótlan eldübörgött Csak most vette elő vallató jobb eszét, csak most érti, miért volt a bolond beszéd.

Akinek nem gondja, hogy a nyáj mint telel, annak nemcsak a nyáj, szövetkezet se kell.

Béget még a bárány, neszei még az akol, a kútnál megfáradt, rossz csacsi abrakot.

Míg az éhét, mohó szomjúságát oltja, gazdája fölbámul a bujdosó holdra, s szól a pulijának, vagy csak úgy magának:

— „Farkas jár közelben, védjük meg a nyájat . .!“

BALOG ISTVÁN

Balog István közösködött, árnyék lapult háta mögött, földig hajolt, - görnyedt, kapált, csak gyom vette föl a határt.

Ha szót emelt, nem okosan — közösködött gyalogosan ...- „Sok ez a föld, mi kevesen, nyomnak, élni se lehessen .. Közösködni nem volt kedve, elment volna valamerre, elment volna, jaj hiába, hová menne a világba . . . ?!

Bíztatta őt Kajta Sándor:

— „Gyere, szomszéd a határból, menjünk, menjünk valamerre, vagy nyugatra, vagy keletre .

Ment is volna, jaj, hiába hová menne a világba Föl szívéig futott vére,

nagy-nehéz kő hullt szívére, homály fogta le a szemét.

— „Sándor, Sándor, hová mennék! vétettem e föld porából — “

úgy kiáltott a homályból.

Kajta Sándort vitte lába, beleveszett a világba, úgy akarta tán az élet — családja is szert eszéledt.

Balog István csak ittmaradt; kapál, kapál az ég alatt.

Nyomán a mag szárba szökken, elboldogul a közösben.

Ha szót emel, csak okosan, közösködik gyalogosan.

Olykor homály fogja szemét:

,,Ittmaradok, hová mennék ... ?“

— kiáltozik a homályból —; vétetett e föld porából.