Irodalmi Szemle, 1958

1958/1 - VERES JÁNOS: Tanyán (vers)

VERES JÁNOS

TANYÁN

Selymes - tapintásúan, sárgán, édesen,

mintha álmaborrá vált volna mára, ömlik, csurog az őszi napfény a dombokra meg a tanyára.

Szagos, borzas a trágyadomb, acélba-villan a kakas farka, fejét magasra tartja, félköralakú sebet vág a csend puha gyolcsába a kukorékolása.

A pusztulás jegyével díszeiken szomorkodnak a fák, a giz- gazok, valahogy lefelé néz minden, mintha a földbe vágyna,

— én is így teszek majd mielőtt

meghalok ?

A tanyaház a földhöz lapül,

mint egy heverő ősállat,

a kemény mészpikkely-darabok

a sebes részek mellett

még vakítanak, mielőtt lemállnak,

az ajtó fekete lyuk,

nem sok jót igér,

mintha az állat eltátott szája volna,

elfojtott titkokat sóhajt,

de csak hallgat,

mintha idegen jött-mentnek válaszolna.

A csapzottan-szőke kazal, a rozoga kút s a vályú a kútnál olyan áléit an-némák, mint az ember, mikor szenvedni se tud már.

Az udvar üres,

csak néhány fehér csibe kapargál,

keresztbe, a kék égen

lassan egy madár száll,

a csűr fala szürke, előtte a földön

szalmaszálakból rajzolt

kúsza firkálmányok hevernek;

az árnyék hátul mély,

mint a gondolatok néha s mint a vermek.

Ülök a szín mellett a deszkán, melyen vasárnap az idevalók ülnek, nézem a dombokat, a tanyát, s még hiszem, hogy bennem a megnyugvás bástyái megépülnek. Nézem a poros szecskavágót, a tető alatt hallgat, s csak zsibbadt fáradtságot érzek, nem nyugalmat.

De lassan minden éledni kezd, elmosolyodik a paprikafüzér az eresz alján,

aranyba-moccan a tengeri-koszorú, zöldebb a fazék béka-hasa a kerítésfán,

vidámabbak a távoli röffenések, a virág-csonkok

a tavaszra gondolva összenéznek, valahogy minden telni kezd értelemmel, mert íme, a szélső lakás ajtajában megjelent az ember.

— Igaz, csak csöppnyi anyóka, korom-arcú, a köténye is ázott, az udvarra löttyint a lábosból egy kevés cseppfolyós gyémántot.

— Igaz, csak csöppnyi anyóka, csak öreg anyóka, 'de — ember! Egyetlen, aki az itteni eget, mert itt gürcölt,

szeretni tudja okos szerelemmel.

Felállók, hogy többet lássak, a fák közt arrább kastélyféle ház áll, az úr már nem él benne, ő azt kapta, ami régen megillette, a földi sorson való osztozásnál.

Fordulok, hogy többet lássak, látok is már egy darabot a tájból, a dombon, melyet lágy kékség határol, krumpliszedés van, ló feszül a partnak,