Irodalmi Szemle, 1958
1958/1 - VERES JÁNOS: Tanyán (vers)
a gép karjai barna sár-pólyából rózsaszín babákat borogatnak. A krumpliszárak halott vízi-lények, sok karjuk bénán nyújtózik a földön, mert vége lett a földi küldetésnek, — azt, aminek nincs már semmi haszna, a bölcs természet rög alá forgatja. A dombtetőn egy csoport teli zsák, mint gubás, játszó betlehemesek, egy lefeküdt, a többi körülállja, költögetnék a fekvő öreget. Az asszony hajlong, fáj a dereka, mint tegnap és mint száz esztendeje, megáll, kihúzza sajgó derekát, és bronzkarjával törli homlokát, mert sáros a keze. Rossz papucsában a föld szélére megy, mert nyögdécsel a pokróc-gombolyag, gyereke fekszik benne, újhold reménye egén, rongyfelhők alatt. A domb alatt, a patakparton únottan időz a növeniékmarha-nyáj, kajla kalap alól kéklik a pásztor szeme, benne fénylik kicsiben a táj, a gémeskúttal együtt, meg a felhőkkel, repedezett zománc a sár a fiatal bika csülkén, szarva fehér felhőpárnát öklel, farka bojtja sok sár-bojtra oszlik, nem moccan, olyan, mint az ősz, olyan, mint a határ. Az ember figyeli a földet, a barna, sáros rögöt figyeli, s várja, hogy a föld megszólítja, fejét derűbe fölveti, — de a föld hallgat; fáradtságot ragyog az ősz, nem ringató nyugalmat. Mint nehéz szüreti puttony, elidőz a dombon a Nap, az alkony-angyal támasztotta le, hogy pihenni tudjon, s folyik minden, mint annyi éve már, a Nap körül, a Nap alatt. Elhullott levelek rothadása, rögek mállása, formálódása, ostorfa végén veder villogása, ugatás egybefolyó nyújtózása, lósörény kékes lebbenése, víz oktalan, önmagát nem értő csevegése, fűszeres illatok úszása a légben, bolygók láthatatlan futása a mindenségben. Én, aki azért vagyok itt, hogy ember-arcokról alakot gyűjtsék a -magam arcára, én, kivel a bizakodás jár itt, hogy a gyülemlő erőt szolgálja, elmegyek a ház előtt s egy zárt konyhába benézek, melyet a szomorúság árnyéka homlokig benőtt. Két kenderhajú lányka néz rám orrukat az üvegre nyomva, talán reggel óta börtönük ez a homályos, odvas konyha, kései legyek zümmögik körül fehér arcukat, szégyellem magam, hogy énrám bőven hull a fény, még a lusta kutya is rámugat. Nem nagy világ, nincs benne minden, de valami van benne az Egészből, amitől erőt kap a teljes gondolat, mint étel a paprika erétől: e kislányok füle lesz talán egyszer az a c suda-műszer, melybe a föld anyás üzenete belesurran, ha egy ehhez hasonló őszön almaszagú szél enyeleg majd a fával, a szalma szállal, a füvei.
