Irodalmi Szemle, 1958

1958/2 - PETRŐCI BÁLINT: Orgyilkosok

— Tudtam, hogy tréfa az egész, — mondta fellélegezve a káplár. — Hadnagy úr, ha akarja, én megyek előre, nehogy azt gondolja .. .

— Nem bánom, — egyezett bele Lovász a biztonság kedvéért,

A pataknál hosszú percekig hasaltak, füleltek. Sehol semmi zaj, ami elnyomta volna az apró hullámok csacsogását. Kísérteties volt a táj, s az éjszaka rejtelmességét növelte az is, hogy a patak körül pazarlón hulló holdfény titokzatos árnyékkal ajándékozta meg a fákat. Lovászék éberen figyeltek minden neszre, egy pillanatra mégis magukba fogadták az erdő romantikus szépségét. Fejük felett a gyenge szélben a szerelmetvallók gyengédségével susogtak a levelek. A patak egymást űző s egymástól menekülő hullámai úgy csillogtak a holdsugárban, mintha millió pöttömnyi, mozgó, ficánkoló tükröcskével szórták volna tele a medrét.

A két katona végre átlábalt a patak túlsó oldalára s tolvajléptekkel osont be az erdőbe. Már nem kúsztak. A partizánok ide nem állíthattak őröket, úgysem láttak volna semmit. Kilométernyire lehettek a zólyomi országúttól. A patak ezen a szakaszon nagyjából az úttal párhuzamosan folyt, itt-ott szeszélyesen kanyargóit.

Lovász mélyet sóhajtott. Hányszor járt erre kisdiák korában málnát szedni? Csapatba verődve jöttek a városból s rabiósdit játszottak odébb, közel az országúihoz, ahol öt-hat méteres szikladarabok terpeszkednek. Néha csatáztak is, verekedtek a szomszéd falu gyerkőceivel. A falu onnan már csak egy futamodásnyira van. Ha eszük van a partizánoknak, őröket állítanak oda, a sziklák tetejéről nappal Alsóvárosig láthatnak, nyitott tenyérként fekszik előttük a vidék. Ha ott volnának az őrök, akkor most megismételhetnék a gyermekkori csatát. Abban az időben is erről az oldalról támadták meg a parasztgyerekeket.

— Óvatosabban, hadnagy úr! — figyelmeztette a suttogásnál is halkabban Gebauer.

— Ne féljen, káplár úr, úgy ismerem ezt az erdőt, mintha az enyém lenne, — inkább csak lehelte a szavakat Lovász. De igaza van, óvatosab- baknak kell lennünk. Hasaljunk le ... — és kúszva mentek tovább.

A németet megizzasztotta a félelem. Lovász fitymálva nézett rá. Játékos kedve kerekedett. A gyerekkori banda vezérének képzelte magát, amint a városi fiúkat a falusi kölykök ellen vezeti. „Féljen, rettegjen a német,” gondolta, „ők már évek óta benne vannak a kátyúban. Ha ma nem halnak meg, elpatkolhatnak holnap. De számomra ez csak érdekes kaland. Ha túlesek rajta, azonnal vonatra ülök és többé ki nem mozdulok Pestről. Csak Alsóvárosban meg ne tudják az ismerősök, hogy itt jártam, hogy segítettem a németet...”

— Na gyerünk, gyerünk Gebauer, — biztatta az előtte kúszó németet.

— Gyorsabban!... Már inni szeretnék a győzelem tiszteletére!

Félútnál abbahagyták a kúszást. Hangfoszlányokat hallottak. Lovász óvatosan felállt. „Kár annyira kíváncsiskodnod,” intette magát. „Innen még nappal sem láthatsz semmit... De mégis jól sejtettem, őrök állnak a szikláknál. A terepszemléből ennyi elég ...”

— Visszamehetünk — intett a káplárnak.

Amikor visszatértek, Lovász megbeszélte a parancsnokkal a pontos haditervet. A németek tüstént átkelnek a patak túlsó partjára s ott be