Irodalmi Szemle, 1958

1958/2 - PETRŐCI BÁLINT: Orgyilkosok

várják, míg Lovász a három magyar honvéddel ártalmatlanná teszi a falu torkában őrködő partizánokat. Utána megkezdik a támadást.

A földre nehezedő, sejtelmes és gondtermő éjszakát olyan könnyedséggel oszlatta szét a közelgő hajnal, mint a viharzó szél a kémények füstjét. A csillagok elsápadtak, megfakult az ég sötétkék sátra. Árnyalatokként kezdték visszakapni eredeti színüket a fák, a patak, a kövek. Az erdőben tanyázó katonák még idegesebbek voltak, mint az éj sötétjében. Az ébredő madarak szárnysuhogásától is megremegtek. A parancsnok alig tudta visszatartani őket, hogy ne lőjenek a szélborzolta bokrok közé. Lovász komoran búcsúzott a parancsnoktól. A német tiszt úgy állt előtte, mint egy hideg bálvány. Az álla körül feszülő sisakszíj még jobban elmélyítette a száját kétfelől szegélyező hosszúkás ráncokat. Fakózöld színű kabátujját széles sávban fekete posztó szegélyezte. Magas termete, kettős színű kabátja ellenére az egész emberen a szögestalpú, bőszárú csizma uralkodott, mint ahogy a gazdagok sírját díszítő, fagyott mosolyú angyalok szintén eltörpülnek a vaskos, tömör sírkő mellett. Lovász elhessegette magától a komor, temetőszagú gondolatokat, de hiába hadakozott velük, hiába űzte őket, azok egyre visszaröppentek agyába.

— Sok szerencsét — indította útnak a német parancsnok s úgy nézett, mintha halálba küldené őket. Lovász megborzongott ettől a pillantástól. Száz métert is megtettek az erdőben s még mindig magán érezte a német tekintetét. Óvatosan hátranézett. Nem tévedett. A parancsnok Gebauer- rel követte őket s erélyesen előre mutatott.

Lovász és a három honvéd — talán a lelkűket szorongató félelemtől — futva menekült az erdőből az országút menti sziklák felé. Lovászt halálgondolatok kínozták. „Fáj a halál?” kérdezte magától. „Mit érezhet az élet utolsó pillanatában az ember? Ha ki lehetne próbálni, kipróbálnám. Lehet, hogy nem is olyan szörnyű, ahogy a képzelet elénk festi. Mit érezhetett az a fiú az erdőben? Ideje se volt a halálra gondolni, s talán a lány csókja bizsergett az ereiben, amikor szívét átfúrta a golyó. A lánynak már nehezebb lehetett, küszködött az életért, dacolt a halállal... Melyik a szebb halál ? ... Bolondságokon jár megint az eszem ... Hogy akarsz győzni, ha elveszted higgadtságodat? Nem vagyok német, hogy tűz és víz között járjak s félelmemben víz helyett a tűzbe vessem magam!... De a bakák is olyan arcot vágnak, mintha a temetésükre mennének. Talán nekik több a gondjuk, családjuk lehet, sajnálják itt hagyni a gyerekeiket, a földet. Az asszony álljon az ekeszarva mögé? Nekik van mit sajnálniuk, van miért bánkódniuk. De nekem? Anyámon, apámon kívül ki ejt értem könnyet? ... De menj már a csodába, öreg, ha ennyire viszket a lelkiismereted, fuss a plébánoshoz és kérd tőle az utolsó kenetet. Gondolod, hogy megkapnád? Kiröhögne a csuhás ördög, hogy katona létedre pöszmögő, képzelődő vén fráter lettél. A fülednél fogva ráncigálna talpra és az arcodba köpné, mint amikor az alsóvárosi ezredet küldte a halálba a harci zászló felszentelése után: Isten nevében és akaratával pusztítsátok a bolsevizmust! Az ezredet már az első csatában tönkreverték. Milyen jó, hogy nem voltam köztük. Akik meg élve maradtak, azok a Don kanyarban fagytak össze ... Plébános úr, engem ne küldj a halálba, mert letépem rólad a fekete szoknyát, hogy ne adhasd rám isten áldását!... Elég ... Elég ... Élni akarok!!!”