Irodalmi Szemle, 1958
1958/2 - PETRŐCI BÁLINT: Orgyilkosok
— Igaza van, — bólintott Lovász. — Mondja, maga nem üzletember? — firtatta tovább. — Honnan tudja? — csodálkozott Gebauer. — A szavaiból. .. — Déligyümölcs nagykereskedésem van Hamburgban, — ismerte be a káplár s hangjában elismerés csengett. Ez megszüntette Lovász előbbi rettegését s már úgy érezte, hogy Gebauer fölé kerekedett. A javas- asszony érezhet ilyesmit, amikor a sorsukra kíváncsi emberek tenyeréből olvas. — Ha most vagyont adnék magának, megengedné, hogy megszökjek? — kérdezte váratlanul Lovász. A következők pillanatok alatt játszódtak le. Gebauer, hogy akadály nélkül tudjon kúszni, nem hozta magával géppisztolyát. Most a revolvere után kapott. Mielőtt elérte volna, Lovász már a hasának szegezte a kés hegyét. — Olyan ügyes én is vagyok, káplár úr! — sziszegte. — Hagyja békén azt a pisztolyt, mert kiontom a belét! Ügy... Mit képzel, én is olyan barom vagyok, hogy odaterelhetnek, ahová akarnak, s ha nem teszem, amit parancsolnak, akkor ledurranthatnak, mint a kutyát?! — Miért tette ezt velem, hadnagy úr ? — kérdezte értetlenül a káplár. — Hát nem értette?! Nem vagyok a maguk barma! Ezt megmondhatja a parancsnokának is! Csupán azért a magyar lányért megérdemelné, hogy a pokolba küldjem! De szerencséje van. Ha nem kellene odamennünk, — intett a szlovák falu felé, — megismerné a magyarok istenét! — Maga is a németét! — Megölne ?! — Meg! — Jólelkű ember, mondhatom! — Ez a német katona becsülete! — Ezzel a becsülettel akár Führer is lehetne!... Csak ne motoszkáljon, hagyja a pisztolyát, hallja?!!!... Na, fel a fejjel, Gebauer! Elég a mókából! Jobb, ha elfelejtjük, ami történt. — Ilyen farkast sem láttam, aki a társára vicsorítja a fogát s arról megfeledkezik, hogy kelepcébe eshet... — Csak ne féltsen engem! Ide is, oda is fülelek. Tudom, hogy hol vagyok, nem úgy mint maga! — néhány pillanatra elhallgatott, majd megkérdezte a káplártól: — Hallja? — Mit? — Figyeljen jobban! — páváskodott Lovász. Észrevette, hogy Gebauer- be visszaköltözött a partizánoktól való félelem. — Nem hallja a patak locsogását? — Most hallom ... — Végre! Már azt gondoltam, hogy vatta van a fülében! Most odakúszunk s ha nincs veszély, tovább megyünk ... — Indulhatunk ... — Ne maradjon hátra! Jöjjön ide mellém! — így nem lehet dolgozni! Hadnagy úr, adjunk kezet egymásnak! Kezet szorítottak.
