Irodalmi Szemle, 1958
1958/1 - FIGYELŐ - A csehszlovákiai magyar irodalom és egy csehszlovákiai magyar regény (Rácz Olivér)
építőkkel, menetelni a menetelőkkel. De nem lehetett; beteg volt: kinyírt embersorok kinyírt, beteg fája. És mégis megélt: 1948 jégtörő februárja állította talpra, kérges munkás-tenyecek egyengették helyre a törzsét, testvéri, meleg vért ömlesz- ' tettek belé, meggyógyították. Túlélte a csapásokat és átvészelte a kórt. Van. De valójában és igazában van-e? Van-e létjogosultsága és önálló élete, pontosabban: van-e létjogosultsága önálló életre? Még pontosabban: — újra meg újra felvetődő kérdés — létezik-e önálló csehszlovákiai magyar irodalom? Egyetlen nyelvi szempontból nem önálló irodalom sem állhat meg a közösségének határain kívül eső nyelvterület irodalma nélkül. De az is biztos, hogy ettől függetlenül minden történelmi hitelre törekvő emberi közösség kialakíthatja a maga önálló, önmagában is kifejező képességű irodalmi életét és irodalmát. Létezik önálló csehszlovákiai magyar irodalom? Tőkét döntögető Sellyei József, százados adósságért perlekedő Győry Dezső, fasizmust ostromló Fábry Zoltán a megmondhatói, milyen történelmi hitele volt 1938 előtt komoly elmélyültségében, harcos elszántságában a csehszlovákiai magyar irodalomnak, milyen történelmi hitele volt 1938-tól 1945-ig a csehszlovákiai magyar irodalom szónál hangosabb hallgatásának. És végül — hogyan állunk ma a történelmi hitellel? Nehezen találta meg önmagát, mert tényezőit egy évtizeden át két síkon őrölték fel: a fasizmus és a nacionalizmus pusztító síkján. Nehezen találta meg önmagát, mert tömegek nélkül és tömegeken kívül állt, s ez nem önhibájából történt. Mert ezúttal nem kitett, hanem hitelt vesztett gyermek lett, s ez sem önhibájából történt. Mert: „Az árulók a legsúlyosabb pusztítást a magyar dolgozók körében végezték, s a magyar dolgozók legyengülve kerültek ki ebből a küzdelemből." (Lőrincz Gyula.) Mert: „Amikor a gottwaldi jégtörő február nekünk is hangot, békét és tavaszt hozott, az 1918-tól 1948-ig tartó harmincéves időköz múlttá vált, hagyományi tétellé; emlékké és mellőzhetetlen adalékká.“ (Fábry Zoltán.) — De múlton, hagyományi tételen, emléken és mellőzhetetlen adalékon innen mindenütt sivárság, kinyírt sorok — ez volt a helyzet 1948-ban. A csehszlovákiai magyar irodalom történelmi hitele ma ismét kétségtelen. Kétségtelen már csak azért is, mert éppen olyankor szoktunk rádöbbeni, mikor valaki megkísérli kétségessé tenni. Szentigaz. Mert amikor a Pozsonyból elszármazott Szalatnai Rezső Petőfi pozsonyi napjait kutatja, akkor kis közösségünkön túlról is a csehszlovákiai magyar író hangja száll visz- sza hozzánk, akkor Szalatnai Rezső önmagáról, önmaga útjáról ír gyönyörűen pontos megfogalmazást, mikor Petőfiről vallja: „A gyermek könnyes szemmel emlékezik a napsütötte otthonra, de a rohanvást érő férfi továbbmegy, be kell fejeznie a körutazást. Látnia kell az egész országot, mivelhogy célja van vele... Petőfi új lendülettel nekivág a világnak, mint a magyar népmese hősei. A szenvedést el kell viselni, mert az otthon és a gyermekkor a tapasztalatok hősét várják vissza benne. A hőst, akinek küldetése van a nép között.“ Szentigaz és gyönyörű. De amikor ugyanez a Pozsonyból elszármazott, tehát a csehszlovákiai magyar irodalomból elindult író olyan kötetet állít össze csehszlovákiai magyar olvasók számára Móricz Zsigmond elbeszéléseiből, amely érzékeny vitára adhat okot, akkor — itt már a csehszlovákiai magyar irodalom történelmi hiteléről van szó, az forog veszélyben. Nem látta volna pozsonyi Szalatnai Rezső, hogy Móricznak ezek a szlovákiai tárgyú írásai nem képviselhetik a magyar író szlovákiai szemléletét ? Vagy nem lehetett volna Móricz ezer és egy elbeszéléséből olyan kötetet összeállítani, amely — nem adott volna érzékeny vitára okot és — a csehszlovákiai magyar irodalom elsődleges szempontjától eltekintve — nem árnyékolta volna be Móricz Zsigmond egyetemesen szocialista halhatatlanságát? Nem hiszem. Inkább talán arról lehet szó, hogy pozsonyi Szalatnai Rezső — bizonyára csak egy megtévedt pillantra — elfelejtette a csehszlovákiai magyar író, a csehszlovákiai magyar iredalomból elindult író legfontosabb feladatát: a híd-verést. És hogy miért e kákán csomót keresés? Mert mindig vannak szélcsendben vihar-harang kongatok, mindig akadnak próféta arccal kárörvendők, és a Móricz- kötet disszonáns alkonya már Petőfi és Ady felé lehel hideg fuvallatot, már Juhász Gyulát és József Attilát sem kíméli, már Rimay János és Benyiczky Péter, Apácai Csere és Komenský, Tajovský és Mikszáth, Wolker és Radnóti, Fučík és Illyés megkezdett útját is ugarrá törli: már a hagyomány hitelét is kétségbe vonja. Ez pedig szorosan öszefügg a csehszlovákiai magyar irodalom történelmi hitelével.
