Irodalmi Szemle, 1958
1958/1 - FIGYELŐ - A csehszlovákiai magyar irodalom és egy csehszlovákiai magyar regény (Rácz Olivér)
n. Ordódy Katalin Megtalált élet című regénye szerencsés okfejtéssel nyúl visz- sza az első hagyomány forrásaihoz: talán a címe is ezért utal és egyben válaszol is Ady A menekülő élet című költeményére, míg tartalmi szempontból Szabó Dezső Sarlósok mozgalmát elindító Az elsodort falu című regényét idézi, helyenként antitézisbe keveredve vele, helyenként 1919 és 1945 szintézisét boncolgatva ki az eseményekből. Erre mutat az is, hogy míg Az elsodort falu falujában egy egész társadalom rekedt meg, hogy várostól, fővárostól elszakadva éljen, vagy pusztuljon, addig Ordódy dél-szlovákiai községé, „amelyet a lokálpatrióták szerettek önérzetesen városnak nevezni“ (már ez is anti- tézis az Elsodort faluval szemben), nem a várostól szakad el, hanem egy végzetesen megismert és teljes valójában felismert társadalmi rendszerből szakítja ki önmagát, hőse nem a faluba menekül visz- sza, hanem a szülőföldet találja meg abban a faluban, amely forrón megváltott új szemléletében egy ország, a haza szerves, megbonthatatlan részét képezi. A regény jellegzetesen kispolgári környezetből, kispolgári életformák, és önzőén kispolgári osztály-keretek közül indul. Hősnője egy törékenységében is bátor fiatalasszony, aki nem képes nagy tettekre, harcos kiállásokra, csupán a maga meg a kisfia egyszerű kis életét védi, munkával és csöndes emberséggel, özvegyasz- szony, de az özvegységében sincs hősi póz: férjét a háború ragadta el ugyan, de nem az érdemrendes és katonai pompával megrendezett szereposztásban, hanem egy köznapi, minden hősiességet nélkülöző, egyenruhában is egyeruhátlan tüdőgyulladás szürke trgédiájának során. De a szürke tragédiák sokszor megrázóbbak, mint a hősi halottak végzet-halála, mert a szürke tragédiákban rendszerint a kisemberek fájdalma gyászol. Az özvegyen maradt fiatal gyógyszerészné nem viseli láthatóan fájdalma koszorúját, mint ahogyan nem viseli láttatóan embersége egyszerű tisztaságú jeleit sem. A fiatal özvegy, Korláth Zsuzsa jellemének lapjait talán a regény másik nagyon rokonszenves alakja, Dr. Kelen István foglalja össze a legjobban, mikor az asszonynak a szalón-fasiszta szolgabíróval lezajlott vitája után így beszél: „Rá fog jönni Zsuzsa, — mondta komolyan a férfi — hogy minden érdem, ami — a ház felé bökött fejével — az ilyenek szemében bűn. Minél nagyobb a bűn, annál nagyobb az érdem. Maga ma érdemet szerzett, Zsuzsa.“ Ennyi és nem több. az asszony jelleme, de ez is elég a küzdelemhez, — ahhoz a küzdelemhez, amelynek a során Korláth Zsuzsa még számtalanszor el fog bukni ömaga előtt: hiszen gyönge, hiszen bele hagyja magát sodortatni az evakuálás kalandjába, elhagyja otthonát, menekül a szovjet hadsereg elől: a nyilaskeresztes kormány különvonatán menekül. A foglalkozásában megsoványodott vidéki cukrászból hatalmi mámorban tobzódó „járásvezető testvérré“ lett nyilaskeresztes vonatparancsnok ösztönös ellenszenve, halálos légitámadások és kicsinyes megaláztatások közepette, poloskás gyűjtőtáborokon, jóságos osztrák parasztok kegyelem-kenyerén át vezet az út az első komoly feli smerésig. Magyar katonák vonulnak át a kis osztrák falun, az asszony mohó sóvárgással fordul a régen hallott hazai szó felé, de a katonák válaszából nem vigaszt merít, hanem döbbenetet: Kicsinyég itt maradunk, igen, legalábbis most úgy van. . Hunyadi páncélosok vagyunk, vagy voltunk, mit tudom én, már nagyon szétszóródtunk. Itt talán összeszedjük magunkat egy kicsit. Ha lesz rá idő ...“ Ki ne emlékeznék a háborúnak ezekre a jellegzetesen magukba roskadt, levert, kiábrándult fiatal katonáira, ezekre az alapjában véve bizonyára nagyon derék, becsületes, fiatal legényekre, akik között bőven akadt munkás-gyerek és parasztfiú, és akiket a fasiszta téboly mérge „aktivitásba“ tömörített és a nyilasok élcsapatává átkozott? Ki ne emlékeznék ezekre a becsületüket és önbecsülésüket vesztett fiatal gyerekekre, akiknek az ajkán még ízesen formálódott a hazai szó, — Kicsinyég itt maradunk — de valóság-szemléletüket már a teljes letargia, az elbukottság és a katonai megvert- ségnél százszorta égetőbb emberi megver tség tudata hatotta át: Hunyadi páncélosok vagyunk, vagy voltunk, mit tudom én... De a felismerés döbbenetét a felismerés józansága váltja fel. „Mikor elmentek, Zsuzsa felsóhajtott. — Látod, ezek is, mint én, elvesztették az életüket. Nem, nem a fizikai létet, de valahogy magát az életet. Én ezt most sokszor érzem. Gyökértelen lettem. Van itt megoldás? Ők aktívak voltak, én passzív, mégis egy útra jutottunk.“ Korláth Zsuzsa tehát felismerte, hogy a passzív jóság nem elég. Vannak esetek, amikor a passzív jóság alig egy fokkal jobb, mint az aktív gonoszság: tétlenül nézni az eseményeket annyi, mint beleegyezni a dolgok szabad folyásába. Még ennél is
