Irodalmi Szemle, 1958
1958/1 - FIGYELŐ - Embertelenség kimondhatatlansága (Fábry Zoltán)
Dávidnál a menekülés, a mentőszolgálat döntő lökése az anyából és az anyáért indul: „Sosem merné embernek nevezni magát, soha a fiú nevét meg nem érdemelné, ha ébersége egyetlen pillanatra is enyhülne vagy csillapodna. Szigorú fogadalmában benne volt az is, ha anyja a Gestapo kezére kerül, egyetlen pillanatig sem akar tovább élni.“ E regényben ez a proletár-glóriás „kenyérszínű“ anya- arc mozgat mindent: „Anyja volt az egyetlen szilárd pont az életében, ő volt a mérték ... Nélküle éppenúgy nem tudott volna eligazodni a világ dolgai közt, akárcsak a fa nem élhet gyökér nélkül." Dávid anyja bűvkörében él, könnyes büszkeséggel vallja be, hogy „e bűvkörből soha szabadulni nem tudott és nem akart" _E bűvkör azonban nem más, mint az embriós állapot folyamatossága. D ávid burokban él: védetten és védőn, vállaltan és vállalón egyben. Csak a féregkiszolgáltatottság embere tapogatózhatott ennyire vissza és azonosulhatott eny- nyire az ősállapot anyai melegével, bűvkörével: „Dávid valahogy rejtelmes módon sérthetetlennek hitte magát“. Az anyakomplekszum elsődlegessége döntőn hat ki Dávidra és a regény menetére. A kötöttségből eredő hiányosságot, a leszűkítés tényét, kikerülhetetlenségét és tudatát a legpontosabb indokolással Dávid szögezi le, és így maga Szabó Béla az, aki e regénynek az anyakomplekszumból adódó kritikáját szinte a szájunkba rágja: „Anyja élete volt a forrása, hajtóereje minden tettének... Talán éppen azért nem sikerült igazán felmérnie és áttekintenie a helyzet borzalmasságát és súlyossár/át, csak részeket látott, de az egészet nem. Anyja élete mint <szem- ellenző korlátozta, de ugyanakkor védte, serkentette és irányította is egyben. Sok mindent kihagyott számításaiból, amit feltétlenül tekintetbe kellett volna vennie.“ Az anya-lét eltúlzott szerepe kivédhetetlenül horizont-szűkítéshez vezetett. Nincs szeme másra, az egészre. József Attila az égbe emelte a „Mamát“, de csak azért, hogy utána még jobban beszélhessen a földi valóság. A „Mama“ így lett a szegény-lét legközvetlenebb eszméltető valósága: „gondoljátok meg proletárok“ . . . Szabó regényéből a téma egésze hiányzik, de ezt a tényt nem egyedül az anyakomplekszum elsődlegessége eredményezi. Sok más ok és adottság is közrejátszik itt. A gettó-élet ha szűkít is, de kihatásában sűrít is: mondanivalója emberiséget mozgathat. Anne Frank naplója bizonyítja: a töretlen, üde bakfishang bejárta és betöltötte az egész világot! Szabó ugyanakkor önmaga szűkíti le regénye hatását, amikor érthető csakazértis-dacból Dávidban csak a zsidót akceptálja és láttatja. Szabó Dávidja szinte belelovalja magát e szerepbe. Aztán ki akar törni belőle: magyarsága, a magyar nyelv izgatja és igézi. Az egyiket dacolva és ízlelve, hirtelen rákíván a másikra. De ezt, ide-oda kapkodva, hisztérikusan maga körül csapkodva, hol megtagadva, hol szerelmetes hűséggel vállalva, olyan következetlenül csinálja, hogy a zavar egyre bonyolódik. „Ha én egy idegen írótól olvasok, akkor is úgy érzem, mintha magyar írótól olvasnék. Mindenkinek a szava magyarul jut el hozzám. Még az anyámé is, aki nem tud magyarul.“ Egy más alkalommal az ellenkezőjét dacolja: „Az én anyanyelvem ma a zsidó zsargon". E zavarosság eredménye így csak történelmi gikszer lehet. Dávid még a deportálást is a szlovákiai magyarság nyakába varrja, annak a magyarságnak, mely Hitler Szlovákiájában csupán másodrendű állampolgár volt és így üldözött lehetett, amit különben maga Dávid egy más helyen így bizonyít: „Magyarul nem volt ajánlatos beszélnie különösen a gárdisták előtt, akiknek legfőbb fegyverük a gyűlölet volt“. így hatálytalanítja az egyik állítás a másikat: Ezt meg lehetne magyarázni a
