Irodalmi Szemle, 1958
1958/1 - FIGYELŐ - Embertelenség kimondhatatlansága (Fábry Zoltán)
16 — 18 éves ifjú éretlenségével, de épp az a baj, hogy e regény hangszerelése nem mindig a 16 — 18 éves Dávid adekváltsága. Szabó, az író, felnőtt bölcsességgel telíti és véníti a család Benjáminját: mai meglátások leszűrődését vetíti vissza a gyermek-ifjúba. Az eredmény a természetesség, a közvetlenség hiánya. Valami idegenséget érzünk: a regényanyag érdes lesz Dávid az erőszakoltan kihangsúlyozott fölényesség merevedettjeként így inkább az angol hidegvérként elkönyvelt magatartás példáját produkálja. (Gondoljunk arra a jelenetre, amikor, mint a Gestapo foglya, a „halálautóban“ fölénye és nyugalma fitogtatására, előveszi zseb-Balsacját és olvasni kezd. A valóságban, pofonok kíséretében, hogy kiütötték volna kezéből a könyvet!) Ez hitelrontásra vezet: az adekváció, a megfelelő azonosítás mikéntjén dől el minden regényfigura sorsa! Az adekvációs hiba még a remek anya-portrét is kikezdi. „Bizonyos helyzetekben az egészre kell tekintettel lenni és nem lehet egyes jelenségeket, tényeket különválasztani": Dávid anyja így sohasem beszélhetett! Szabó néha feleslegesen belemagyaráz a helyzetekbe, ami művészi bizonytalanságra mutat. A magyarázó készség csak a jellemzés rovására történhetik és így kihatásában bosszulón visszaüt, A „kenyérszínű“ arc ilyenkor azonmód elveszti belső melegét: „anyja nemcsak kitűnő és meggyőző erejű társalgó volt, hanem munkájában is éppoly kiválónak és fáradhatatlannak bizonyult". Szabó Bélának így nem szabad jellemezni! De, Dávid húgáról szólva, így sem: „tartózkodó keVem és báj jellemezte... és beszédében a válogatott irodalmi kifejezések természetesen hatottak“. Ez a „Mint szemünk fényét“ fülsértő hangja, hol nyers, hol kidolgozatlan hangvétele. Vagy: „ez a név úgyszólván vonzalmának a köldökzsinórját jelentette". Ez az „úgyszólván“, Szabó Béla állandóan vissza-visszatérő rossz-szava Magyarázat helyett gyengít, lehetetlenségével kiszárít maga körül mindent. Szeretném, ha Szabó Béla ezt a szót végleg kitörülné szótárából. Szabó Béla regénye a szlovákiai zsidóság fasizmus-determinálta féreglét- dokumentúma. Nem a részjelenségben is egészet sűrítő teljesség dokumentációja, a regény műfaji igényét épp azért nem is elégítheti ki. A család regénye. Azonban a leszűkített keret sűrítés, tömörítés helyett merevséget eredményezett. De a keretet kitölti és a merevedettséget enyhíti a legszebb líra: az anya léte. Ez süt és melegít át mindent. És ezért és ebben nagy Szabó regénye. Minden hibája, gátlása, korlátja ebből az erényből adódik. És még valamiből. Egy objektív nehézségből. Akármilyen furcsán és paradox-mód is hangzik — antifasizmusából! II. A szervezett embertelenséggel — tehát a fasizmussal — szembeni reagálás mikéntje egyének osztályok, népek és nemzetek adottságából ered. A hőfok különböző. Van, akit fehér izzásig hevít és feszít, és van, akit letargiába, némulás- ba, öngyilkosságba kerget. A zsidók a féreglét mélypontján, a kiszolgáltatottság tömegpéldáit szolgáltatták. Róluk írva és rájuk gondolva, még a nyelv is ki- bicsaklik. Szabó Béla, regényében egy helyen ezt írja: „Rájött, hogy a világ egyetlen nyelve sem tud megbirkózni a fasiszta tettek súlyos következményeivel: a szó egyszerűen összeroskad. A mondat görcsökben fetrengett. .. egyszóval a nyelv, amely arra volt hivatva, hogy szolgálja az emberiség haladását, ellent- állt annak a gyalázatnak és förtelemnek, amely a fasizmus lényegét képezte". Szabó Béla itt valami olyat mondott ki, ami közelebb visz regény-hibája megértéséhez és — kikerülhetetlenségéhez. Szabó regényében az adekváció, tehát a
