Irodalmi Szemle, 1958
1958/1 - LÁTÓHATÁR - A szépirodalom fejlődésének törvényszerűségei
meggyőzően bebizonyították a független „immanens“ irodalmi fejlődés koncepciójának helytelen voltát; rámutattak arra, hogy az irodalom szervesen összefügg a társadalmi élettel, az osztályharccal, az egyes országok szabadság-mozgalmaival. Ebben rejlik a szovjet irodalomtudomány vitathatatlan érdeme. De ez a problémának csak az egyik oldala. A másik az irodalmi fejlődés különleges sajátosságainak a tanulmányozása. Ennek nem szentelnek olyan figyelmet, mint amilyen megilletné. Ezért az irodalmi fejlődés objektív törvényszerűségeinek nagyon bonyolult kérdését rendszerint egyoldalúan, nem egyszer egysíkúan vetik fel és oldják meg. A fő súlyt arra helyezik, hogy megállapítsák az irodalom viszonyát a társadalmi fejlődéshez, de ezt a viszonyt is túlontúl leegyszerűsítve értelmezik. Az irodalmi fejlődés objektív törvényszerűségeit egyszerűen csupán az általános történelmi törvényszerűségekre korlátozzák, ami lényegében az irodalomtudománynak, mint önálló külön tudománynak a megtagadásához vezet. A szépirodalom a nép lelki életének megnyilvánulásai közt a legfontosabbak egyike és egyben egyik formája az ideológiai harcnak; ezért az illető társadalom általános történelmi fejlődésével szoros összefüggésben, az adott történelmi folyamat keretében, a társadalmi fejlődés törvényszerűségeitől függően fejlődik. Az irodalom egyúttal a társadalmi tudat külön formáját, a valóság szép, művészi megismerését jelenti és fejlődésének sajátos, külön törvényszerűségei vannak. Két évvel halála előtt, 1893-ban Engels ezt írta Mehringnek: „. . . kezdetben a fő hangsúlyt a politikai, jogi és más ideológiai elképzelések, valamint az általuk meghatározott és alapukul szolgáló közgazdasági tényekből következő események elemzésére helyeztük és így is kellett tennünk. Emellett a tartalom kedvéért elhanyagoltuk a forma kérdéseit: miképpen alakulnak ki az elképzelések, stb“ *) Problémánk vizsgálatánál fontos módszertani támpotot jelentenek számunkra Engelsnek e szavai. Meg kell vizsgálni — az általános történelmi és sajátosan irodalmi törvényszerűségek bonyolult egymásrahatásában — a művészi elgondolások, a valóság nyelvi és képszerű visszatükröződésének útjait, fel kell deríteni a tipusalkotások módjának és eszközeinek fejlődését, a műfajok, nyelvi kifejező eszközök fejlődését, meg kell határozni azokat a törvényszerűségeket, amelyek megszabják ezt a fejlődést. Az irodalomtudománynak mint olyannak fontos feladata, hogy minden oldalról vizsgálja és megismerje a szépirodalom fejlődésének mindeddig teljesen elégtelenül megvizsgált és felismert törvényszerűségeit. Ez a feladat ma különösen sürgető, amidőn a nyugati reakciós irodalomtudósok teljes erejükkel igyekeznek megcáfolni az irodalom törvényszerű, fokozatos fejlődésének gondolatát. Jellegzetes ez irányban Max Werli svájci tudós kijelen- tése, aki számos megjelent irodalmi művet elemzett „Allgemeine Literatur- wissenschaft“ c. könyvében (Bern 1951). Werli arra a megállapításra jut, hogy a jelenlegi irodalomtudomány számára „kérdésesekké váltak“ Európa nyugati országaiban és az USA-ban századunk 40-es éveiben az olyan fogalmak, mint a haladás vagy a fejlődés.“ Az irodalmi fejlődés törvényszerűségeinek vizsgálata nemcsak elméletileg nagy jelentőségű, hanem az irodalomkritikát is felvértezi valóban tudományos ismérvekkel, amelyek számára nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy minél gyümölcsözőbben és láthatóbban résztvegyen a jelenlegi irodalmi fejlődés folyamatában. Mindez szerfölött időszerűvé teszi a felvetett probléma megvizsgálását. *) Marx K. Engels F. Válogatott levelei Goszpolitizdat 1949, 462. old. (oroszul).
