Irodalmi Szemle, 1958

1958/1 - LÁTÓHATÁR - A szépirodalom fejlődésének törvényszerűségei

Ez a dolgozat természetesen nem tekinti céljának az irodalom sajátos fejlődési törvényszerűségeinek azonnali megfejtését, hanem csak megjelöli a megállapításukhoz és vizsgálatukhoz vezető utat.

11. A probléma vizsgálatának története.

Az irodalom, az irodalmi jelenségek változásának, mint törvényszerűen lefolyó történelmi folyamatnak értelmezése szorosan összefügg a történelem- tudomány egészének keletkezésével és fejlődésével.

Az irodalmi folyamat fogalmával találkozunk már a reneszánsz-kor néhány költészettanában (Du Bellay, F. Sidney), majd néhány a XVII. században és a XVIII. század első felében kiadott és a klasszikus filológia kérdéseit tárgyaló munkában. Egészen a XVIII. század feléig azonban az irodalmi folyamat történelmi értelmezésének ezekkel az első felvillanásaival csupán az antik irodalom méltatásával kapcsolatban találkozunk, ha nem számítjuk ide az új nyugateurópai irodalomnak azt a néhány problémáját, melyek a XVII. század végén és a felvilágosodás irodalmi kritikájában vetődtek fel (például „Régi és újabb szerzők összehasonlítása“ Ch. Perrault-tól, Addison cikkei a „Spectator“-ban az angol irodalomtörténet kérdéseiről, avagy a „régi“ és „új“ irodalom kapcsolatának problémája Swift művében, a „Könyvek csatájában“.

A felvilágosodás eszméinek fejlődése a XVIII. század folyamán Franciaországban és Németországban magával hozta az irodalom — leginkább a nemzeti irodalom — történelmi szemléletének kialakulását, Diderot és Lessing munkáiban már elég világosan jelentkezik a nyugateurópai irodalom történelmi fejlődésének koncepciója. Diderotnál tisztán meg lehet különböztetni a következő négy időszakot: antik kor, középkor (beleszámítva a reneszánsza korát is), a XVII. század mint a klasszicizmus uralmának korszaka, és a jelenkor; Lessingnél az irodalmi fejlődés képe bonyolultabb és elmélyültebb formában jelentkezik (külön tagolva a reneszánsz korát). Ebben a tekintetben különösen termékenyek a XVIII. század utolsó évtizedei, amelyeket ezen a téren is a hűbériségellenes eszmék növekvő befolyása jellemez. Ebben a korszakban alakulnak ki és erősödnek meg a nemzeti irodalmak, amit nyomon követ a nemzeti irodalom és nemzetközi kapcsolatai iránti érdeklődés kialakulása.

Az irodalomtörténet haladó szemléletének fejlődéséhez nagyban hozzájárultak a XVIII. század utolsó harmadában az első európai néprajzkutatók. Az ő műveik, valamint a népköltészet és a nyugat-európai irodalmak történetének területén végzett vizsgálódásaik alapján dolgozza ki elméletét Herder, aki az irodalom- történetet, a nép lelki élete kifejezőjének a nép „lélek“ történetének tartja. Herder a népköltészet fogalmával kapcsolatban az irodalom népiességének eszméjét hirdette; az egyes nemzetek nemzeti irodalmi sajátosságaiban Herder az általános emberi jelleg megnyilvánulását látta. Herder elmélete, amely a nagy francia polgári forradalom eseményeinek előestéjén ért meg, nagy hatással volt a XIX. század első felének irodalomtörténészeire, különösen a század első évtizedeiben keletkezett romantikus irodalomtörténeti iskolákra.

A XIX. század elején Nyugat-Európa reakciós romantikusai kifejlesztik tanításukat az irodalom fejlődési törvényszerűségeiről, mint egy elvont szellemi lényegnek ilyen vagy olyan nemzeti formában való megnyilatkozásáról. Velük szemben a haladószellemű romantikus kritikusok, akik különböző irányzatok hívei voltak (Madame de Staél, V. Hugo) az irodalmi fejlődés kérdését egybe