Irodalmi Szemle, 1958
1958/1 - MŰFORDÍTÓINK MŰHELYÉBŐL - HEINRICH HEINE: A rabszolgahajó (fordította Rácz Olivér)
s hogy el ne essen, Gábor fogta meg a menyasszonyt). Elfordult Eszter is keresve mást, kit dühe nyila ér, ajkán keserű kacaj remegett (haját már végképp belepte a dér, s a körtefáról hullt a zúzmara) — „És ti" — vijjogta — „híres nemesek" — ujjával bökött végig a soron — „az ördöghöz is mentek lagzira, ha van mit inni és ha van szuka. .. S az a Belzebub, hogy vinné el a — de félbehagyta, hangja fúlt ki tán?, csak szeme lövellt és az ablakot dühtől remegve hévvel csapta be. A menet aztán csendben elvonult. Fordította Monoszlóy M. Dezső HEINRICH HEINE A rabszolgahajó i. Van Koek, a gazda, buzgón rója kajütjében a számokat: behozza-e a rakomány a hőn várt százalékokat? „Mert jó a gumi s aranypor, — háromszáz zsák, hordó tele — elefántcsont és bors, de legjobb áru mégis a fekete! A Szenegálnál bagóért hatszáz négert cseréltem én: inuk akár az edzett vas, s a karjuk izma kőkemény. És hogy mi volt a csere díj? — Vasáru, rum, üvegkacat: biztos a nyolcszáz százalék, ha csak a fele megmarad! Ügy ám, mert minden darabért — s csak megmarad tán háromszáz ? — Janeiróban százast fizet a Gonzales Perreiró-ház.“ Mynheer van Koek szép álmait most van dér Smissen űzi szét: a gondos hajóorvos úr, amint váratlanul belép. Cingár nyakigláb: vérvörös szemölcs díszíti orrhegyét — „Nos, vízifelcser, int van Koek, hogy vannak a jó feketék?" A doktor úr megköszöni a szíves érdeklődést s szól: „Biz a halandóság, uram, megint nagyobb lett tegnaptól! Átlag kettőnként hullnak el, de ma, uram, kereken hét: naplóm szerint most három nő és négy férfi a veszteség. Hulláikat megvizsgáltam alaposan, mert ravaszak: halottnak tettetik maguk, csakhogy a vízbe jussanak.
