Irodalmi Szemle, 1958

1958/1 - MŰFORDÍTÓINK MŰHELYÉBŐL - HEINRICH HEINE: A rabszolgahajó (fordította Rácz Olivér)

Levettem mindről a vasat, oszt zsupsz, a tengerbe vele (mint máskor is, amint szokás) ma reggel, úgy hajnal fele.

Tüstént egész cápa-rajok cikázták fel a dal körül, a dögök hű kosztosaim, s néger-húsnak mind örül.

Mióta elmaradt a part, kipécézték hajónk nyomát: megbűzölték a dögszagot, s most habzsolnak a bestiák.

Mulatságos még nézni is, milyen mohón marakszanak: hol egy fejen, hol egy lábon; mindnek jut egy-két húscafat.

S mikor már mind jól bezabált, a szemük-úgy mereszt getik, mintha köszöngetnék nekem a pompás, ízes reggelit.“

Ám van Koek gyorsan közbevág: „Az Istenért, hát nem lehet elfojtani e szörnyű kórt, mely annyi kárral fenyeget?"

„A rabokra, szól doktorunk, önhibájukból jár e vész: ■ leheletük megmérgezi a hajófenék légkörét.

Sokat pedig az unalom s a búskomorság dönt hanyatt: kis levegő, tánc, muzsika — ez az orvosi javallat.“

Pompás eszme, kiált van Koek, ily eszes, mint ön, felcserem, nem volt bölcs Arisztotelész, Nagy Sándor vén mestere sem.

A tulipánnemesítő nagy delfti részvénytársaság elnöke elég bölcs, de ő sem múlhatja felül magát.

Zenét! Zenét! S a feketék a fedélzetre, táncra, sej!

S akit móka nem mulattat, korbács vidítsa táncra fel!“

A magas ég sátorából sok száz csillag néz lefele: nagy, bölcs szemük úgy tündököl, mint szépasszonyok hűs szeme.

Elmerengnek a tengeren, mely viliódzó bíborban ég és hallgatják a végtelen hullámok kéjes énekét.

A rabszolgahajó felett fehér vitorla nem lobog: fedélzete fényárban ring, és zene szól és tánc dobog.

A kormányos a hegedűs, trombitát fúj a víg szakács; a kukta veri a dobot, s a felcser lett a fuvolás.

Mintegy száz néger, férfi, nő ugrál, kering, három a tánc, s ahányat szökken, annyiszor csörren meg lábukon a lánc.

Tombolva ropják, deszka döng, s a fekete szépek nyögve átfonják pucér párjukat, kíntól s vad kéjtől hörögve.