Irodalmi Szemle, 1958
1958/1 - HÍD - SAS ANDOR: Cseh nemzetébresztő a diéták városában
totta. Ebben része volt a társaság elnökével, Teleky József gróffal folytatott együttműködésének, aki a Hunyadiak történetét írta s Palacký útján értékes kútfőanyaghoz jutott a csehországi levéltárakból. Az elismerés méltóan érte a fiatal tudóst, aki hiár 1818-ban a cseh verselésről írott művében elismeréssel szólt a magyar nyelv alkalmasságáról a klasszikus időmértékes verselésre, s 1828- ban a Časopis Českého Musea-ban méltatta az akkori magyar irodalmi viszonyokat s ebben a méltatásban figyelemre méltó megállapításokat tett (így azt, hogy a magyar költői nyelv fejlettebb, mint a próza) s a magyar költészet élenjáró képviselői között Kazinczyt, Berzsenyit, a két Kisfaludyt és Vörösmartyt említette. A történetíró Palackýról azt kell mondani, hogy nemzetét múltjának feltárásával arra figyelmezteti, hogy van élő jelene és bíztató jövője. Rámutatott az idegen oldalról, a német birodalom és Róma felől fenyegető veszélyre, amely ellen harcolni nemcsak a múltban kellett, de még mindig kell. 1848 felszabadító márciusa után az alkotmányozó gyűlésre kiírt választásokon hat csehországi kerület volt kész mandátumot adni neki, hogy a kortörténet valóságos irányításában vegyen részt. Hogyan történt ez a részvétel? Történészek szerint jobboldali liberális programmal. Ez a jobboldaliság onnan eredt, hogy miután Palacký hazatért Csehországba, ott olyan haladó középnemesi réteget nem talált, mint amilyen Magyarországon a reformkorban kész volt állást foglalni a főúri osztályuralom ellen és a polgári állam mellett, ellenben akadtak főnemesek, akik ráeszméltek a cseh dolgozó nép, a plebejusok nemzeti és szociális szabadságtörekvéseinek jogosultságára s a kulturális felemelkedésért készek voltak áldozatokat vállalni, mint magyar részen, a két Széchenyi, apa és fiú, vagy a Telekyek, vagy Eötvös. Palacký a kivívandó szabadság érdekében lehetségesnek tartotta az érdekegyesítést olyan főurakkal, mint az őt támogató Sternberg grófok és őket a köznemesi réteget nélkülöző cseh társadalomban szerette volna odakapcsolni a polgárság haladó törekvéseihez. 1848-ban Palacký féltette nemzetét nagynémet törekvésektől, mert odakünn próbáltak emlékeztetni arra, hogy a középkori Csehország a német-római birodalom részét képezte. Azután bízott abban, hogy az 1849 márciusi birodalmi alkotmánynak rendelkezései a Habsburg ^országokban élő nemzetek egyenjogúságon alapuló federációjáról meg fognak valósulni. Az alkotmány kidolgozásában Palacký is részt vett s hozzájárult abban bizonyos engedményekhez a birodalmi centralizálás javára külügyi, hadügyi és pénzügyi téren. Azonban csalódnia kellett. Arne Novák helyesen jegyzi meg, hogy Palacký nem nézte elég kritikával a feudális főnemesi nagybirtokosok szerepét és — tegyük hozzá — a Habsburgoktól várható magatartást sem. Mert az abszolutizmus az ellenforradalom győzelme után folytatta germani- záló törekvéseit Csehországban éppúgy, mint Magyarországon, helyreállította kapcsolatait az ó-konzervatív magyar főnemességgel, majd 1867-ben a kiegyezéssel teret engedett a középnemességnek a közigazgatás vitelében. Csehország még az 1867-es látszat-önállósághoz hasonló engedményt sem kapott s a Bécs iránti bizalmát elvesztő Palackýban megérlelődik az a formula, hogy népe élt, mielőtt Ausztria megszületett, és fog élni akkor is, amikor Ausztria már nem létezik. Sas Andor
