Zalamegye, 1904 (23.évfolyam, 1-26. szám)
1904-05-08 / 19. szám
XXIII. évfolyam Zalaegerszeg, 1904. május 8. 19. szám. Előfizetési dij : Egész évre . 10 K — f. Fél évre . . 5 K — f. Negyed évre. 2 K 50 f. Egyes szám ára 20 fillér Hirdeítrsónyek : 3 hasábos petitsor egyszei 18 fillér, többszöri hirdetésnél 14 fillér. Z A L íLaau KS&& A íap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez (Wlássics-útca, 52. sz.), az anyagi részét illető közlemények pedig a kiadóhivatalhoz (Ujváros-utea 25. sz. küldendők. Kéziratokat nem küldünk vissza. AP politikai, társadalmi, közmüYelődési és gazdászati hetilap. Megjelenik minden vasárnap reggel. 1825—1904. Meghalt a költő. Hozzatok virágot, az ébredő tavasz legszebb virágait; hintsétek a koporsójára, borítsátok be nyíló virággal ravatalát, öntözzétek meg könnyel minden szálát, hogy méltó legyen a temetése az Úrhoz szállt nagy lélekhez, méltó legyen a magyar nemzet nagy költőjének soha el nem mnló emlékezetéhez. Az egész nemzet kössön koszorút, mert ő is mindnyájunknak adta lelkének csodás virágait. Mindnyájunkhoz beszélt, minden magyar emberhez volt szava; nemzedékeket tanított hazát szeretni, szépért, jóért lelkesülni. Csodás, szines világ volt az, amelyben élt. Nagy szellemének fényes sugarai glóriába burkolták nemes alakját már életében s mikor kialudt életének nemzedékek előtt világot vető fáklyája, a dicsfény megnövekedett koporsója körül. Költészetének élt s mint költő halt meg. Költőnek született s az a derű, az a lelki jóság, amely arannyá változtatja a port és hamut, halálos ágyán is vele volt mindvégig, amíg szemeit lezárta a halál. A mulandóság szelleme csak a testét ejtette hatalmába; amit lelke alkotott, az örökéletet él s itt maradt nekünk szent örökségül. A betű, amit papirra vetett, eleven életet él, a beszéd, amit hozzánk intézett, örökké viszhangot kelt, mert magyar szívvel, magyar szóval, nemes lélekkel szólt hozzánk, akiket elvezetett oda. ahol a költő él, a költő uralkodik. Nem viselt koronát, nem keresett cimeket és rangot s mégis király volt a szívek "birodalmában. Sokáig egyetlen ragyogó név volt a magyar költészet történetében. Jókai Mór életét és költészetének hatását a mai nemzedék alig tudja még értéke szerint méltatni. A késő kor történetirója látja csak tisztán: mit köszönhet neki ez a nemzet, amelynek igaz fia volt szívének első dobbanásától az utolsó leheletig. Mint ifju a szabadság hajnalának ébredését köszöntötte ujjongó örömmel s ott állott az első apostolok között, akik az uj eszméket hirdették, egyenlőségről, testvériségről beszéltek a millióknak. A harcok idején életét vitte a becsület mezejére s lelkének teljes hevével, tollának TÁRCA. A szerelem városa. A városban nagyon megbámulták a fehérhajú ifjút. Délben a fő-utca korzóján látták először, amint komoran, gondolatokba merülve rótta az utca aszphaltját. A fehérhajú ifju mellett kacagó, tüzesszemü asszonyok suhantak el, virágos tavaszi ruhájuk bódító illatfelhővel árasztotta el az egész utcát s a mosolygásuk fénye vetekedett a vakító tavaszi napsugárral. A várost a szerelem városának hitták és a fehérhajú ilju idegenül járt-kelt e kábító asszonyi forgatagban. A déli korzón összesúgtak az emberek : — Vájjon ki ez az ifju? Oly különös. Az arca fiatal s a feje ezüstfehér. Egy huszonöt éves aggastyán. És a fehérhajú ifju mintha semmit sem venne észre abból a lázas, kíváncsi izgalomból, melyet a megjelenése okozott, komoran folytatta sétáját. A fehérhajú ifju pedig egy szegény, szerencsétlen ember volt. A nagy szenvedések embere, aki egy végtelen éjszaka után arra virradt, hogy fekete hajfürtjei hófehér szint váltottak. És ekkor nagy szenvedéseivel megfutamodott. A világ másik végébe ment, a szerelem városába, hogy felejt- | sen, hogy meggyógyuljon. A szerelem városa különös hely volt. Ott | mindenki vidáman, boldogan élt, az asszonyok | szerettek, a férfiak elhíztak. A fehérhajú ifju nem jól érezte magát e gondtalan világban. Idegenül ődöngött ide-oda, a kacagó tüzesszemü asszonyok ós elhizott férfiak közt. Végre maga is belátta, hogy így nem juthat célhoz. — Meg kell ismerkednem velük, — gondolta —- különben elpusztulok. És megismerkedett. Könnyen ment. Az egész város csak róla beszélt hetek óta, a huszonöt óves aggastyánról, aki ezüstfehér fejével és szomorú arcával ugy különbözött mindenkitől. Az asszonyok rögtön beleszerettek, a férfiak testvérüknek fogadták. — Hogy hívnak testvér? — kérdezték a férfiak. A fehérhajú ifju elgondolkozott, aztán röviden felelte: — Nevezzetek Jóbnak, a szenvedések emberének. Az asszonyokra ez a név is nagy hatással volt. Fölragyogott a tekintetük és suttogva mondták egymásnak : — Milyen ó;dekes ember! És ettől kezdve a szerelem városában való- í és karjának minden erejével szolgálta a nemzeti ügyet. Azután következett a halál némasága, a kétségbeesés csendje, a legyőzött nemzet csendes hallgatása. De a költő beszélt! Es az ő szavát megértette mindenki. Ösi erényekről, szent hagyományokról szólt s szava megtanított a jövendőben bizni, remélni és dolgozni a boldogulásért. A költő alakjai azt mondták a kétségbeesés korának embereihez, hogy nem veszhet el a nemzet, amelynek olyan múltja van, mint a magyarnak s a haladás eszményeinek szeretetét csepegtették a szívekbe. A nemzet megértette és érezte, hogy a tanítás igaz, a lélek s a hang magyar, az eszme szent. Megértette őt mindenki, a kunyhóktól a palotákig és soha magyar költőnek akkora hatása nem volt még, mint Jókainak. Uralkodott a sziveken eszméivel; megnyert magának mindenkit avval a költői formával, amelynek fénye és árnya teljesen nemzeti. Erősségét a nemzet lelkéből merítette s a képzelet csapongása, alakjainak eszményítése szintén teljesen nemzeti vonás. De nemcsak e hazában volt nagy Jókai sággal ünnepelték a fehérhajú iíjut. A múltjában valami rendkívüli dolgot sejtettek és ez a titokzatos komorság, amellyel a szenvedések embere elhárította magától a kíváncsi kérdezősködéseket, csak növelte érdekességét az emberek szemében. Pedig a fehérhajú ifju e tartózkodásával semmit sem akart elérni, csak őszintén, becsületesen meg akart gyógyulni. A múltját azért nem bolygatta, mert félt a lelkén ejtett sebek feltépésótől. Hanem a városban, a csupa boldog emberek hazájában, ezt nem értették meg. És tovább faggatták, gyötörték őt lelketlen kérdéseikkel, amitől a fehérhajú ifju még betegebb lett. Azonban idők multán valami különös változás ment végbe a városon. A kacagó, tüzesszemü asszonyok és elhizott férfiak annyira érdekesnek találták a mélázó, álmatag fehérhajú ifjút, hogy észrevétlenül utánozni kezdték. A férfiak igyekeztek lefogyni, hogy legalább karcsúságban közelítsék meg őt, az asszonyok pedig elszoktak a kacagástól és ehelyett ha napfényes délelőttökön kimentek a korzóra, álmatagon néztek az égre és belesóhajtottak az illatos tavaszi levegőbe. A fehérhajú ifju pedig egy napon arra ébredt, hogy igen jól érzi magát a szerelem városában. Ha a szalonokba lép, csupa sóhajtozó asszony fogadja, akik csöndes hangon beszélnek, vagy magukba mólyedve hallgatnak. A férfiak is megMai számunk 12 oldal.
