Zalamegye, 1893 (12.évfolyam, 27-53. szám)

1893-11-26 / 48. szám

XII. évfolyam. Zaia-Egerszeg, 1893. november 36. 48. szára. JL 1, ki r^r i t 1 SS A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. JÓKAI MOR. A francia esprit-nek köszönhetjük ezt a szellemes axiómát: „Mondd meg, hogy mit eszel, és én megmondom, hogy ki vagy ?" Ennek a szellemes mondásnak analógiájaképpen mi is azt Írhatjuk cikkünk fölé mottónak : „Mondd meg, hogy ünnepelsz, és én megmondom, hogy menynyit érsz." Ebben az országban talán még sohasem kinálkozotí; olyan fényes alkalom bebizonyítani, hogy a nemzet miképpen ünnepelheti nagyságát, miképpen örvendhet azon, hogy az ország géniusza egyik fenkölt gyermekében számára is mennyi dicsőséget szerzett, mint most, a mikor arról van szó, hogy mindannyiunk fényességét, irodalmunk egyik legkimagaslóbb alakját: Jókai Mórt jubiláljuk. Első alkalom ez -arra, hogy a nemzet bebizonyítsa, egy élŐ költőjével szemben, az elismerés és hódolat lelkében gyökeredző tudatát, és ez egyszer ne akkor nyújtsa a babért, a mikor az, akinek fejére akarja tűzni már nem sütkérezhet a nemzeti elismerés meleg, éltető fényében, hanem a mikor még maga is a régi törhetetlen erőben, az ifjúság minden varázsával épp úgy, mint ötven évvel ezelőtt, fijból és újból leróhatja köszönetét a háláért. Az a lángész, akit ünnepiünk, akinek hálánkat lerójuk, akinek hódolatunkat bemutatjuk, akinek hozszú életet könyörgünk az Istentől: Jókai Mór, még közöttünk él, még részese a mi örömeinknek, és nekünk megadatott, hogy mint hálás kortársai, elébe álljunk, a mikor szakadatlan munkálkodásának ötven éves jubileumát megiinnepli, mondván : Nagy kincscsel ajándékoztál meg bennünket, és mi nem vagyunk érte háládatlanok. Egy egész könyvtárt irtál a számunkra, nevedet tiszteli és nagyrabecsiili az egész világ és az a glória, a mely homlokodon ékeskedik, mi reánk is juttat néhány sugarat, és a te diadalod a mi diadalunkat jelenti. Nos hát mutassuk meg, hogy a mikor egy | igazán nagy költőnek jubileumát históriai nevezetességé ünneppé akarjuk tenni : akkor nem elégszünk meg azzal a külső fénynyel, azzal a tartalmatlan lelkesedéssel, a mely eddigi jubileumainkat és eddigi ünnepeinket karakterizálja. Mutassuk meg, hogy ez egyszar immár örömünket, elismerésünket, tiszteletünket és hálánkat cselekedetekkel is kifejezzük és nemcsak szavakkal. Itt az alkalom, és Magyarország, amelyet a külföld még mindig szeret a kelethez számi tani, szakíthat régi tradicióival és örömének az erkölcsi alapot meg tudja adni. Árról van szó, hogy mi Jókai Mórnak jubileuma napján a nemzet honoráriumaképpen százezer forintot nyujtunk át. Gondoljuk csak meg, hogy mi ez az összeg és mi volna ennek százszorosa is ahhoz az ajándékhoz képest, a mit mi kaptunk Jókai Mórtól? Megfizetheti-e egy nemzet nagy férfiának csak megközelíthetőleg is azt a kincset, melylyel ő lett gazdagabb? Azok a boldog órák, a melyek bearanyozták ifjúságunkat, a mikor Jókai Mór egy-egy könyvének olvasásába mélyedtünk el, az a sok szellemi kincs, a melyet az ő költészetének forrásából vittünk magunkkal az életbe, és mindazok az édes reminiszcenciák, a melyek lelkünkben a Jókai névv-1 vannak összeforrva, megválthatók-e aranynyal, megjutalmazhatók-e pénzzel, meghálálhatók-e aranynyal? Tiszteletre méltó önzés az, hogy Jókai Mórt, aki öt évtizeden keresztül nekünk dolgozott, és a mi gyönyörűségünkre fáradozva őszült meg, még évek hosszú során át mienknek akarjuk tudni Gondtalan aggkort óhajtunk szerezni annak, akinek poézisa még mindig kiapadhatatlan, szelleme még mindig alkot, hogy menten anyagi gondoktól, az élet lehangoló prózájától, ezentúl is megnyilatkozzék számunkra az ő géniusza. Százezer forintot adunk mi neki, és mi megkapjuk érte az ő összes müveit: egész könytárát. j | az ő páratlan szépségű és minden időkre szóló munkáinak. Az a nemzeti díszkiadás, a melyet a jubileum alkalmával sajtó alá rendeznek, fogja az irodalomtörténetben megörökíteni a nemzet örömnapját, és úgyszólván módjában van mindenkinek megváltani a maga helyét a jubileumban való részvételre a kiadás egy-egy példányával. Módjában van mindenkinek hozzájárulni a jubiláris munka létrejöttéhez, és a tiszteletdíjhoz, melyet, mint a nemzet honoráriumát, nyújtanak majd át a koszorús költőnek. Szomorú volna már az is, hogy ha kételkednénk e vállalkozás keresztülvitelében ; szomorú és lesújtó volna már az a tudat is, hogy nem találkoznék Magyarországon ezer ember, aki e díszkiadás megrendelésével konkrét hozzájárul az ünnep sikeréhez. Megsérti az ennek a nemzetnek lelkesedő képességét és erkölcsi értékét, aki csak feltételezi is, hogy ilyen alkalomkor a társadalom nem lesz áldozatkész és vájjon találkozik-e olyan küldöttség, amely majdan pirulás nélkül járulhatna az ünnepelt költő szine elé, ha a részvétel most is csak szép szavakban, hangzatos frázisokban nyilatkoznék meg ? Azért tehát újra és újra felhivjuk közönségünk figyelmét a nemzeti ügyre és felszólítjuk városunkat és társadalmunk vagyonosabb osztályát a mozgalom legerélyesebb felkarolására, mert a mulasztás és a közöny szégyent hoz minden magyar ember fejére, de különösen sújtja azokat, akik hazafias lelkesedésüket minden alkalomkor gyönyörűen kicirkalmazott tósztokban hangoztatják, de a mikor cselekedetre kerül a sor, nincsenek az elsők között, és arányában képességükhöz, vagyoni viszonyaikhoz, nem sietnek beszédeikben Ígéretképpen hangzó áldozatkészségüket a kellő formában beváltani. Ne elégedjék meg egy város sem azzal, hogy jubiláris küldöttséget alakít s a díszkiadás egy példányát megrendeli, hanem vegye fontolóra, hogy azok a költségek, a melyekbe esetleg az ünnepi deputáció, hangverseny, illumináció kerül, sokkal nemesebb célokra fordíthatók s e jubileum, a mely komoly, jelentős, alkalmat, nyújt a váróA „Zalamegye" tárcája. Nevem Szabó.*) — Humoros beszé'.yke — Irta Mártonffy Imre — Ki valaha bútorozott szobát keresett Budapesten, könnyen meg fogja érteni Szabó Józset ürömét, midőn egy heti lótás-futás után, végre talált alkalmasat és aránylag olcsót. Szabó barátom aunyival inkább örvendett, mert mostanság a szállásfogadással mindannyiszor csizmadiát fogott. Ha biztositotLák arról, hogy oly csendes és nyugodt lakása még sehol se volt, bizonyos lehetett abban, hogy éjjel legalább is négy-öt gyermek fog ordítani, vagy pedig a szállásadó hitvespár dulakodik a szomszéd szobában. Mihel) t azt ígérték neki, hogy elkülönítve és háborítlanul fog lakni, ugy esküt tehetett volna arra, hogy naponkint legalább is busz harminc ember megáll ajtaja előtt, ezt mondván: „Bocsánat, Szabó ur!" Egy szállást csak azért fogadott, mert a szoba fekvése oly „rendkívülien egészséges", de nemsokára azt a meglepő észrevételt kelle tennie, hogy szállásadónője a délnek fekvő szobát távollétében ruhaszárításra használta ; szóval Szabó barátom a hónapos bér lakók közt a legszerencsétlenebb volt, azért lett öröme oly rendkívüli, mikor végre tisztességes embereknél, szépen buto rozott szobát kapott, mert hát a szállásadónő finom műveltségű, arisztokratikus külsejű nő volt, kit nyugdi jazott államtitkár férje után „méltóságos asszonynak" czimeztek. — No, gondolta magában, itt alkalmasint tovább maradsz egy hónapnál, •) Mutatvány szerzőnek karácsonyra megjelenő „Elbészélések" ciinii kötetéből. Ára 1 frt, tanítóknak feleáron. Kapható Újpesten. li Mert hát Szabó barátom valóságos naptári rendelettel és jobb ügyre méltó pontossággal minden hónapban lakást változtatott és ellenkezőleg a közönséges emberekkel, idejét nem január, február, március stb., hanem lakásai szeriut számitolta, mint magyar-utca 10., kalap-utca 4., rózsa-tér 2., bérkocsis-utca 41. sz. stb. Ha nem vezetett volna pontos jegyzéket változó lakcímeiről, igen gyakran képtelen lelt volna arra, hogy megtudja, hol lakik. Ne higyjék azonban, hogy Szabó barátom tán házsártos ember volt. Nem! Csupán a balsors üldözte. (J volt a legszerencsétlenebb valamennyi hónapos bérlő közt. Állása szerint könyvvivő volt egy selyem és bársony nagykereskedésben. A könyvelt és könyvelendő árukkali érintkezése által jelleme oly lágy lett, mint a bársony és oly sima, mint a selyem. Alig hinné az ember, hogy a tárgyak, melyekkel éveken át foglalkozunk, bizonyos jelleget adnak nekünk. A jogász ép oly feszes lesz, mint percsomói; a tudós poros és száraz, mint régi könyvei; a vaj és a cukorkereskedő szinte olvad az édességtől és ő maga a megtestesült édesség. És ezt majdnem miuden foglalkozásra ki lehet terjeszteni. Szabó tehát olyan volt, mint a bársony és simasága még soha se ment nála annyira, mint midőn kérte a „méltóságos asszonyt", hogy a szobát még ma készítse el számára. Abbeli örömében, hogy ily „finom" családnál lakha tik, megfeledkezett minden apró intézkedésekről, melyek a szobabérlésnél szokásban vannak, u. m. takarítás, fölszolgálat és több iftele. Adott öt forint foglalót, elkérte a kulcsot és tudatva a méltóságos asszonynyal, hogy holmiját másnap reggel fogják elhozui a szállodából, hol néhány napig lakott, hirtelen távozott. A méltóságos asszony nagyot bámult a szobafoga 1 dás és idegen kulcsok elvitelének e szokatlan módjára és midőn Szabó már a lépcsőn volt, utána szólt: — De uram, kihez van tulajdon képen szerencsém ? — Nevem Szabó! — felelte barátom alulról, miközben eltűnt. Midőn este a szokott gyiillielyen elbeszélte barátjainak, hogy mily „szép szobát" fogadott — mely közlést, fönt emiitett pontossággal, minden hó elején ismételte — azok ingerkedve kérdezték, vájjon a legközclebi hónapra is fogadott-e már szállást ? A társaság éjfél után egy óráig maradt együtt, aztán távoztak, s mivel Szabó legközelebb lakott, mindnyájan hazakísérték. Midőn odaértek, mindnyájan megbámulták, hogy a második emelet ablakai ki vannak világítva és az íblakoknál aggodalmas arezok mutatkoznak. Ekkor az egyik ablak kinyílt és az alulievők e szavakat hallották: „Ah, jönnek már a gazemberek!" „Nevem Szabó!" E szavakat rebegé a méltóságos asszony, midőn szobájába ment. — Csodálatos emberi gondolá, kinek nem kell több egy percnél a szoba fogadására; semmit se néz meg jól, mi után se tudakozóclik, zsebrerak ja a kulcsokat és távozik, mondván, hogy neve Szabói No de, folytatá magában, mindentéle ember van a világon, aztán meg miért ne hívhatnák Szabónak '? Csakhogy ez a vigasz uem sokáig tartolt. Legidősebb leánya a zenedéből jött haza, hol Wagner „Götterdammerung"-iát énekelték. Az ének mogorvává, embergyűlölővé tette. Mit a jövő zenéjének megboldogult szerzője vétett, azért szegény Szabó barátomnak kellett lakolnia. Alig tudta meg Ilona a történteket, midőn legott meg volt győződve arról, hogy az a Szabó egy országos csaló. Miként tehettél ilyesmit kedves mamám! mondá Ilon. Nem emlékszel már, mit beszélt Magvassyné, hogy miként járt barátnője ismerősének unokája? Ennél is Mai számunkhoz fél ív melléklet van csatolva.