Zalamegye, 1893 (12.évfolyam, 27-53. szám)

1893-11-26 / 48. szám

soknak arra, hogy a kiadáshói minél több példányt megrendelve, iskoláikat, intézeteiket és kulturális célokat szolgáló testületeket olyan munkával ajándékozzák meg, a mely páratlan a mi irodalmunkban s talán egyedül áll a világ literaturájában is. Kettős célt érünk el ilyen módon: jubiláljuk a költőt és szolgáljuk a kulturát. íme példával járnak elől az ország nagyjai, a politikai élet kiválóságai, és tudjátok ki volt az első magyar nő, aki minden felszólítás nélkül jött és megrendelte a jubiláris munkát: koronás védnöknőju országunknak, Erzsebet királyné. Gondolják meg a városok, a testületek egyesületek, intézetek és a magánosok, hogy az egyszer nem olyan ünnepségről van szó, a melyet egyegy bankettel, ünnepélyes közgyűléssel, arckép leleplezéssel elintézni lehetne. Mert ehhez minden ember ért, lelkesedését ilyen formákkal beváltani senkinek nagy megerőltetésébe nem kerül; de meg kell ragadni az alkalmat annak a bebizonyítására. hogy a kik Jókait tisztelik, tiszteletüket és elismerésüket impozáns módon tudják nyilvánítani és méltón a költőhöz, méltón önmagukhoz, méltón ahhoz a nagy naphoz, a mely úgyszólván határköve lesz hanyatló i századunknak. Csak ismételjük azt a mottót, a melylyel cikkünket bevezettük: „Mondd meg, hogy ünnepelsz, és én megmondom, hogy mennyit érsz". Meghívó. Zalamegye Gazdasági Egyesülete f. évi december hó 10-en d. e. 10 órakor saját helyiségében se&Aes kiigymléiti tart, melyre t. tagtárs ur ezennel meghivat.ik. A közgyűlés főbb tárgyai: 1. Miniszteri leiratok. 2. Folyó ügyek. 3. Netáni indítványok és javaslatok. Zala-Egerszeg 1893 november 20-án. Háezky Kálmán sk., ügyvezető elnök. Elhagyott kisdedeink érdekében. Most, hogy a lelenckérdés, jobban mondva az elhagyott kisdedek ellátásának ügye, isrnét napi renden van, és reméljük, hogy le sem kerül, mig valami igazán hasznosat és célszerűt nem teszünk érdekükben — jó lesz kissé szemügyre venni a dolgot, nehogy a közvélemény lelkiismerete újólag, néhány jóhangzású közmondással és látszólagos cselekedettel elszenderedjék. Edes hazánk a frázisok hazája. Aki ilyenekhez ért, azt megbámulják, s ha kellő kitartással űzi, akkor nagy ember lesz belőle. Két, különösen zsiros termő földje van a nagy kongástí szavaknak, ezek : a morál és a jótékonyság. Elhagyott kisdedeinknek, sajnos, még ezeknek szalmáján kell nyomorogniok, az igazi, tiszta humanismus búzájából még alig jut nekik néhány szem. A morál kuruc vitézei azt mondják, hogy a kisdedek elhagyatását a szülők bűne okozza, tehát nem szabad a bűnt istápolni az által, hogy a gyermekekkel való ügyet-bajt a társadalom a szülőktől elvegye, mert ezzel csak a bűnt megkönnyíti, illetve pártfogolja. A mióta kétségtelen számadatokból tudjuk, hogy mily rosz behatása van a szegénységnek a családi' életre, a házasság kötések, születések és gyermekek elhalálozásának számára, úgy hogy akár csak egy ily kedvezőtlen körülménynek, például a kenyér megdrágulásának is kimutatható rosz hatása van — azóta az erkölcsiség frazeurjei kissé elcsendesedtek és uem tiltakoznak az ellen, hogy legalább az elhagyott gyermekekről gondoskodjék a társadalom. Oh mikor jön el az igaz szónak, a való beismeréseinek az ideje, mert csak akkor fog megkezdődni a segítség. A helyzet megitélésére első sorban jó statisztikára volna szükség. Pedig ez épen a gyermekek dolgában a legmegbizhatatlanabb. Az elvetélések statisztikája (kivéve a fővárosban) nem ér egy fakovát, valamint a gyermekek elhalálozásának okairól szóló sem. Nem csoda, a mikor nagyon sok helyütt harangozók, meg tanítók kémlik a halottat. Es hogyha még száz oly rendeletet ad ki a belügyminiszter, mint minap, mely az idevágó törvények és rendeletek szigorú betartására utasítja a hatóságokat, (ez is eléggé jellemzi az állapotokat), hát biz az csak fidibuszra való papír marad ; mig az emberek és természetesen a gyermekek életét és egészségét hathatósan védő törvények és intézmények híján vagyunk — legalább olyanok híján, melyek az állatokat tényleg megvédik. Szociális viszonyainkra jellemző, hogy míg minden garas vagyont ezernyi paragrafus és az egész hatalom apparatus megvéd, addig az orvos intézkedéseit még a falu birája is félvállról veszi s a foganatosítást attól teszi függővé, ha az a szolgabíró urnák bölcs belátását is elnyerni szerencsés volt. De hát az általános gravamenektől térjünk vissza szűkebb tárgyunkra. Tehát vájjon nincs-e módunk e proletár kisdedek sorsán enyhíteni ? Egyelőre gyökeresen semmi esetre sem. Mert nem szüntethetjük meg az okokat, melyek a nyomorúságot folyton folyvást előidézik, sőt fokozzák. De hát .célszerű legalább a mennyire lehet, az elhagyott kisdedeken segíteni, őket felnevelni? Korunk szellemében legjobban elkerüljük a frázisokat, ha üzleti szempontból fogjuk fel az ügyet. Az ember portéka, mely több-kevesebb pénzben kifejezhető értéket képvisel, nálunk rendkívül keveset. De utóvégre nemcsak a vagyon adózik, hanem a munkás ember is, a romlott, portéka pedig pénzbe kerül, azt külön kell kezelni és elraktározni — a kórházakban és börtönökben. Tehát minél többet mentünk meg, s ezt mindjárt a legelején kell jól kezdenünk (s azt minden bortermelő tudja) annál jobb és ha már egyébként nem lehet, hát jobb kevesebbet gondosan, mint sokat tökéletlenül kezelni. Csak annyi gyermekről gondoskodjunk, a hányat jól el tudunk látni — ez a terve az „országos lelencház egyesiilet"-nek, mely alig egy éve kezdte meg hazafias működését. A fővárosnak szine-java részt vesz a mozgalomban. Szerte kiildé az egész országban felhívását, a minek eredménye eddigelé az, hogy vagy 140i> tagja, 10.000 frt alaptőkéje van és körülbelül 4.000 frt évi jövedelemre számíthat. Mindez édes kevés, de mégis elég arra, hogy vagy 25-30 gyermekről gondoskodjék. Es ezt mihamarabb, egy két hónap alatt meg akarja kezdeni és ez lesz az első lelencház fővárosunkban, melybe a szegény, elhagyott gyermekeket tekintet nélkül eredetökre, föl fogják venni és dajkaságba kiadni a vidékre a legszigorúbb ellenőrzés és felügyelet alatt. Az „Országos lelencház egyesület" igazgatósága kérve kéri az igaz ember barátokat és hazafiakat, hogy nemes törekvését támogassák, a szerte küldött aláírási iveket haladéktalanul az egyesület irodájába (Budapest VIII. Kerepesi ut 41.) beküidjék, hogy minél több ártatlan kisded életét lehessen megmenteni. A tagsági dij oly kicsi, rendes tag évi 2 frtot, pártoló tag évi 5 frtot fizet, alapító tag egyszer és mindenkorra 50 frtot, alapítványos pedig legalább 300 frtot, úgy, hogy a szegény ember is részt vehet az égető hazafias szükséglet megoldásában. Az utáu rendkívül szükséges volna, hogy az ország minden vidékén fiók egyesületek alakuljanak & az alapszabályok 42. §-a értelmében 20 tag ezt már megteheti. Kendkívüli szolgálatot tesz az ügynek az a lelkes honleány vagy hazafi, a ki ilyen fiók egyesületnek • alapítására vállalkozik saját vidékén s ezt az igazgatóságnak bejelenti. Ennek a vidék is hasznát látná, mert ahol fiók egyesület van, ott a tagok felügyelete alatt lelencgyermekeket lehetne elhelyezni és fölnevelni. — Mert a tagok nemcsak pénzzel járulnak a célhoz, hanem hivatva vannak tényleges részt venni a nemes munkában, védő szárnyaik alá venni a kisdedeket és ellátásukra és nevelésükre éber szemmel Őrködni. Es épen ezért van égető szükség az egyesület felvirágzására, hogy a fennkölt szellemű társadalom maga viselje gondját e szerencsétlen kisded proletároknak. S ha a mozgalom megindult, akkor a kormány és a hatóságok is követni fogják a jó példát és istápolni fogják egyesületünket. Hát mutassunk jó példát! Lépjünk be mindannyian az egyesületbe, kik megundorodva a frázisoktól, ha többet egyelőre nem tehet, akárcsak 50-100 gyermek megmentését is üdvös cselekedetnek tartják. Józanul, okosan és biztosan előre! Es akkor siker koronázza művünket. szobát akart togacbii valaki. Mikor aztán magukra ma radtak, torkon ragadta és meg akarta rabolni, llátha ez az, ki nálad szobát fogadott ? A kulcsok nála vannak és éjjel majd megrabol, E szavakra a gyanú hópelyhe leszállt a bizalom hegyének ormáról és mint a bizonyosság görgetege zuhant a völgybe, hogy agyonnyomja Szabót. Szegény Szabó! Mártha néni, a méltóságos asszony testvérhúga, szellemes, bájos nő, ki életének leguagyobb részét Pá risbau tölté és a francia szellem és nyíltság mellett a túlzást is elsajátította. Mártha néni, moudjuk, nagy szeme ket meresztett a rejtélyes Szabó ügy hallatára és azonnal kész volt a l'onsou du Terrail fále Rocambole. Most már a „méltsás" asszonynak is eszébe jutott, hogy ez embernek, e Szabónak valóságos gyilkos tekintete volt, hogy oly sietséggel nyúlt a kulcsok után, mikéut azt csakis rabló teheti és végre, hogy e szavakat „nevem Szabó" bizonyos gunynyal ejtette ki. A három nő tanácskozott, hogy mittevők legyenek. Ily hangulatban találta őket a család régi barátja, hírlapíró, kinél szintén teljesedett az, mit fönuebb a fog lalkozás befolyásáról említettünk. Ennek mindig csak tollával volt dolga, órák hosszáig nézte tolla hegyét, minélfogva hajlandó volt minden dolgot hegyére állítani. — Hogyan méltóságos asszonyom, ily ember fogad önnél szobát? És ily gyanús körülméuyek közt ? Ez minden bizonynyal valamely betörő banda vezére, kinél kulcsai vannak, egy éjjelen mindent eltakarít innét. Itt azonnal intézkedni kell. Intézkedtek A házmesterrel tudatták a dolgot, ki készséggel ajánlkozott, hogy őrködni fog és elcsipi a gazembert. Meggyújtották valamennyi petróleum lámpát, hogy világos legyen, ha jő és ne gyikolhassa meg őket egymásután a sötétben. Ekkor jött Szabó. Midőn a „méltsásék" meglátták a számos társaságot, azt mondták egymásnak ; „Ah jönnek már a gazemberek!" Szabó nagyot bámult, midőn a házmester bunkós bottal felfegyverkezve fogadta és lakásáig kisérte, a nélkül, hogy szólt volna. — Barátságos, de nagyon félős emberek, gondolta magábau. Mennyire aggódnak, hogy bajom ne essék. A második emeleten mindnyájan sorfalat képeztek. Némán, de félig ijedt, félig fenyegető arccal úgy, hogy valóságos vesszőt kelle futnia szobájáig. Szabó zavartan köszöntött. Azonban alig lépte át szobája küszöbét, midőn az ajtót kívülről rázárták. — Igy ni rablóvezér ur! — szóltak be a kulcslyukon, uiost foglyunk és ha erőszakosan akar szaba dúlni, golyót röpítünk agyába, tisztelt Szabó ur! A selyemsimaságu Szabónak, ki oly bársonyos lágysággal akart az életen átsurranni, hideg veríték bo ritá homlokát. Miféle emberek közé jutott ! 'l'alán tébolydában fogadott szobát? Kétségbeesetten nézett körül szobájában. Minden ingót kihordták volt abból, csak a pamlagot hagyták ott. Er re feküdt Szabó barátom, hogy bevárja a reggelt. Súlyos álmok gyötörték. Majd kényszerzubbonyt érzett testén, majd cellában látta magát. Mint gyilkost fogták el, pedig nem gyilkolt, csupán „könyvelt". De az mit sem használt. A vérpadra hurcolták és lefejezték. Feje lehullott a . . . padlóra. Fölébredt. A pamlagról esett le álmában. A nap sugarai elárasztották a szép nagy szobát és a méltóságos asszony Alit előtte és zavartan mosolyogva adta tudtára, hogy ' Szabó ur üzletéből a házi szolga elhozta holmiját. Azután őszintén elbeszélte ijedelmét és bocsánatot kért, amiért nem hitte, hogy Szabó a neve. Magam vagyok az oka, felelte Szabó barátom Nevetn oly közönséges, hogy azt nem mondani, hanem bizonyítani kell. Fölfogom ijedelmét. Azóta a „méltsásék" mindeut elkövetnek, hogy a Szabó név másodjának megkönnyítsék életét, a miért ártatlanul kellett szenvednie: és Szabó barátom nagyon jól érezheti magát náluk, mert már ... öt hét óta lakik ott. A mamának igaza van. — Modern genre. — Soha férfi csókja uem illeti ajkamat — mondja a karcsú Margit. Igen, ha majd az a kiállhatatlan ember, kit kapzsiság, életuntság, az eltompult idegeknek uj inger utáni vágya, vagy talán szerelem vezet karjaimba s fátyolozott hangon rebegi: én édes kis feleségem . . . akkor . . . akkor . . . eltűröm, hidegen, némán, de én . . . én, nem csókolom meg soha . . . soha. A kis Margit büszkén rázta dacsos kis fejecskéjét. A márvány homlokon, mint apró kigyócskák, himbálóztak a barna illatos fürtök, de mintha valamennyi megcáfolni akarná Margitot, mialatt ő fejét tagadólag rázta, ezek a fürtök „igeut" bólintottak. És a kis exotikus virág széptevője, egy pedrett bajuszu, villogó szemű ifjú, csak a fürtök ingerlő mozgását látta. Mosolygott gonoszul, kétkedőleg. Margit nem akarta észrevenni az úrfi kaján arczjátékát. Elfordult és haragját a zongorán tölté ki, mely siránkozó futamokban esdekel kíméletért. A mama a szoba egyik sarkában a divatlapot tauulmányozta és igy okosabb dolga volt, miut arra figyelni, a mit a kis Margit az urfíval összelecseg. l)e lágyabb akkordok keltek szárnyra a bársonyos kéz alól. Ne gondolja azért, uram, hogy érzéketlen szobor vagyok. Korántsem. Nem egy férfi tetszett már nekem.