A magyar vízimunkálatok története 1867–1927 (Magyar Földmívelésügyi Minisztérium, Budapest, 1929)
Joó István: Közegészségügyi mérnöki munkálatok
VÍZÉPÍTÉS 161 ahol ennek létesítésére a legkedvezőbb feltételek megvoltak. A régi nagy- magyarországi várakban és felvidéki városokban nem volt ritka a kifúrt és megabroncsolt fa-csővezeték, amelyekkel a vizet az utcai kifolyó kutakba vezették. Pécsen a most lefolytatott csatornaépítésnél mázatlan szürke agyagcsővezeték maradványait találták, melyekkel a forrásvizeket a török hódoltság aiatt a fakadási helytől távolabb vezették. Tudunk ilyenekről a budai várban, Visegrádon, Pozsonyban, Besztercebányán stb. E szűkreszabott keretek között a magyarországi vízvezetékek és csatornázások rendszeres fejlődésének ismertetését mellőznünk kell. Csupán csak dióhéjba foglalt felsorolását lehet adni annak a munkának, amit a magyar mérnökök az elmúlt 60 esztendőben végeztek. Viszont az is igaz, hogy a korábbi időkről csak egyes elszigetelt — mint előbb is említettük, — helyi alkotások beszélhetnének, amelyeknek a későbbi rendszeres vízvezetékek és csatornázások kifejlődésére hatásuk nem igen volt. Mindaz, ami nálunk a vízvezetékek, csatornázások terén üzemben van, az az elmúlt 60 esztendő munkája. Ma már azt is leszögezhetjük, hogy a vízvezetékek, csatornázások létesítése erőteljesebb lendületet nálunk csak mintegy 40 évvel ezelőtt vett, amikor az akkori földmivelésügyi kormány 1890-ben Kvassay Jenő iniciativájára az országos vízépítési igazgatóság kebelében az ú. n. közegészségügyi mérnöki osztályt megszervezte. Ennek az intézménynek volt ugyanis a feladata, hogy közegészségügyi berendezések létesítését elősegítse és azok szakszerű kivitelét biztosítsa. Ennek érdekében előtanulmányokat végzett, részletes tei’veket készített és azok alapján a kivitelben is segítségére volt a városoknak és községeknek. Mindezt az akkori magyar kormány díjtalanul végeztette, csak azért, hogy a vízvezetékek és csatornázások létesítését a községekkel megkedvel- tesse. Ennek a kormányintézkedésnek az előnyei nagyobbrészt azoknak a városoknak és községeknek jutottak, amelyeket Trianon elszakított tőlünk. De ezeket a magyar műszaki alkotásokat a bitorlók önkénye megsemmisíteni nem képes. Ezek tehát továbbra is olyan kapcsolatok maradnak, amelyek a lelkek érzéseit az anyaországhoz fűzik. A most említett közegészségügyi mérnöki osztály ma a népjóléti minisztérium műszaki osztálya és feladata inkább tanácsadás és a tervek elbírálása. Időközben 1911-től 1919-ig a belügyminisztériumban működött, mint e minisztérium műszaki osztálya. A múlt század utolsó évtizedéig a magyar mérnökök közül még csak kevesen foglalkoztak a vízvezetékek és csatornázások rendszeres tervezésével. Ezen azonban nem is lehet csodálkozni, mert városainkban a viszonyok még nem voltak elég érettek ezen szükségletek kielégítésére. így munkaalkalom hiányában mérnöki tevékenység sem fejlődhetett ki. Tervezéssel inkább közalkalmazásban álló mérnökök foglalkoztak, avagy azoknak a nagyobb vállalatoknak alkalmazottai, amelyek a munkálattal való megbízás reményében tervekkel pályáztak. E téren 1890-ig Wein János budapesti vízműigazgató, Barcza Károly műszaki tanácsos, Lechner Lajos, Budapest székesfőváros középítési igazgatója, Martin Ottó, a székesfőváros csatornázási osztályának vezetője, Schaffer Antal és Nendtvich Gusztáv kir. mérnökök és Kajlínger Mihály akkori fővárosi mérnök nevével találkozunk a leggyakrabban. Ebben az időszakban a magyar mérnökök mellett angol és német szakértők segítségét vették a városok igénybe. Így Budapest székesfőváros is 1867—1878-ig angol és német szakférfiakkal tanácskozik a fővárosi végleges vízvezeték létesítéséről. A mai csatornázás első vázlattervét 1869-ben Bazalgette londoni
