Juhász Endre: A csatornázás története (MAVÍZ, Budapest, 2008)
A csatornázás kezdeti lépései Magyarországon
A CSATORNÁZÁS TÖRTÉNETE Wein János 13 Martin Ottó 1884-es terveinek elkészítésekor használták először a csapadékintenzitás fogalmát a várhatóan levezetendő csapadék nagyságának meghatározására. A terv adatainak tisztázásakor számoltak a beépítettségtől függő lefo- lyási és a késleltetési tényezővel is. 14 Garami et al., 1972. mellett 1,1 m3/s vízmennyiség elvezetését tartotta mértékadónak. A záporvizek esetében 24 órás lefolyási időt alapul véve 2,15 m3/s maximális értékkel számolt. Az általa figyelembe vett területről így összesen 3,25 m3/s csúcsidei hozamhoz kellett a csatorna szállítási kapacitását (szelvényméret, lejtés) meghatároznia. Ehhez figyelembe véve a tisztítási lehetőségeket és a statikai szempontokat, 3:2 arányú tojásszelvényt javasolt. Magassági vonalvezetés szempontjából a dunai bevezetésnél a terv előtérbe helyezte azt a szempontot, hogy a folyamatos szivattyúzás helyett az év minél nagyobb időszakában a szennyvíz gravitációsan jusson a befogadóba. A Közmunka Tanács ezután határozatban rögzítette, hogy mivel a csatorna- hálózat milliókat fog felemészteni, és „századok tartamára készül” a Reitter által kialakított elvekre alapozva a város pályázatot hirdessen meg. A döntéshozók részben határozatlanságból, részben az anyagiak hiányában újabb és újabb pályázatok kiírásával nyertek időt. A XIX. század utolsó évtizedéig magyar mérnökök közül még csak kevesen foglalkoztak közművek rendszeres tervezésével. A helyzet értékelése nyomán ez természetesnek is tűnhet, mivel egyrészt a magyar városokban a viszonyok kevésbé voltak érettek a víz-csatorna szükségletek kielégítésére, másrészt ebből kiindulva, munkaalkalom hiányában a mérnöki tevékenység nem is tudott kifejlődni. Tervezéssel elsősorban a közalkalmazásban álló mérnökök foglalkoztak, illetve azok a nagyobb vállalatok mérnök alkalmazottai, amelyek annak reményében készítettek pályázati beadványokat, hogy a munkákat elnyerjék. Példaként említhető 1890-ig Wein János (1829-1908) budapesti vízműigazgató, Barcza Károly (1858-1919) műszaki tanácsos, Lechner Lajos (1833-1897) Budapest Székesfőváros középítési igazgatója, Martin Ottó13 (1840-1915 után), a székesfőváros csatornázási osztályának vezetője, Schaffer Antal és Nendtvich Gusztáv kir. mérnökök, Kájlinger Mihály (1860-1924) akkori fővárosi mérnök neve. Az előkészítő tervezési időszakban a városok magyar mérnökök mellett angol és német szakértők segítségét vették igénybe, ahogy a pesti csatornázási tervek készítésénél Bazalgette tapasztalt angol mérnök nevével már lehetett találkozni. Hasonlóan Pozsony, Pápa, Nagyvárad városok terve is idegen mérnökök irányításával készült. A Trianon előtti időben elsősorban az ivóvízellátás fellendülésével a magyar mérnökök sok és változatos feladatot oldottak meg. A pesti hálózat újabb terveinek elkészítésére 1875-ben a Közmunka Tanács öt neves mérnököt kért fel.14 A felkérőleveleket a pontos feladatmeghatározás miatt érdemes szó szerint is idézni: ,,a) [■■■] megállapítani azt, vajon a jelenlegfennálló csatornarendszer, mely a fővárosnak milliókba kerül, egészen elvetendő-e, vagy megfelelő módosítás mellett akképp kiterjesztendő s kiegészítendő, hogy nemcsak jelenleg, de tekintettel a főváros gyarapodására, jövőben is megfelelhet céljának, b) ha a fennálló csatornarendszer elvetendő, olyan csatornarendszert megállapítani, mely tekintettel a főváros fekvésére, éghajlati és lejtszíni viszonyaira, a köztisztaság, közegészség kívánalmaira, valamint a Főváros szabályozási tervé- [
