Magyar Vízgazdálkodás, 1988 (28. évfolyam, 1-8. szám)
1988 / 1. szám
S omlott házak felett, Élők- s halottakon örvényesen kereng s zúdul el hab habon. Ablakokból, háztetőkről kiáltoznak, esdekelnek a bajba jutottak. A víz egyre emelkedik. A költő már biztonságban de ezrek és ezrek ott rekednek a víz foglyaként. Egy-egy ház meginog, nagy dörejjel leomlik. Asszony, gyermek, agg hull az örvénybe. Március tizennegyedike Pest fekete napja. A reménytelenségé. A tehetetlenségé. És amikor mindenki, aki csak teheti, fut, megjelenik a városban egy csónak. Mindig arra jár, ahol már dől a fal, úszó geredákba és fadarabokba kapaszkodik a fuldokló. Róla írja nagy versét, az elébb idézett „Az árvízi hajós”-t Vörösmarty Mihály. „Ki él még itt?" riad Most egy hajós közel, Csajkája telve bár Menekvők terhivel . . . A csajka partot ér, S a megmentett sereg A bátor férfinak Hálás búcsút rebeg. Wesselényi Miklós csónakja jár a pesti utcákon, tereken. Március tizennegyedikének hajnala óta talpon van. Hajnal óta az evezőseit biztatja és megdermedt, csonttá fagyott embereket emeli kis hajójába. Viszi őket a szárazra, s már fordul is. Estére az evezősök kidőlnek mellőle. Az egyik fogadóban új embereket kerít, este tízkor már kinn van a Síp, a Kis és Nagydiófa, a Nyári és Akáci utcában. Errefelé a legválságosabb a helyzet. Jókai Mór majd esztendőkkel később, Kárpáthy Zoltánjában emlékezik arra az éjszakára. Látta-e saját szemével hősét? Vagy mások beszéltek neki róla? Jókai értett a varázslathoz — fénykép, filmfelvétel nem mutathatná hivebben az árvízi hajóst. „ . . . E pillanatban a széles utca végén vöröses fény kezdett derengeni . . . A fény mindig határozottabb kezdett lenni, s nemsokára egy úszó talp tűnt elő, melyen néhány fáklya volt kitűzve. Több férfi evezőkkel és csáklyákkal hajtá a tutajt, amely sebesen látszott előretörni a jéggel elegy vízsíkon. A fáklyák közepette, a kormányrúdnál állt egy izmos herkulesi alak föveg nélkül, egy könnyű kabát vetve vállaira. Daliás barna arcára ki ne emlékeznék? E villogó vakmerő szemekre, mik tudnak a napba nézni s meg nem hunyorodni, a szénfekete bajusz magasra kondorulva fedi a büszke szép metszésű ajkakat, miknek minden szava annyi szívet, lelket szokott meggyújtani, míg a dacos áll, határozott gödrével, fényes fekete szakállal volt koszorúzva . . . E férfi — Wesselényi Miklós. A nagy széles tutaj már akkor tele volt megmentett nőkkel, gyermekekkel .. . A nagy országférfi bölcs nyugalommal &■ Az árvíz a Nagymező utcában állt a kormányrúdon: midőn ép, erős épületek előtt haladtak el, miknek erkélyéről úri, halvány arcok tekintének le rá, kezével inte nekik: ti várhattok még, ti nem vagytok nagy veszélyben, lakásotok sokáig kiáll ja a vizet, nagyobb veszélyben levőket kell megmentenünk: de ha roskatag földszinti házacskát pillanta meg, hol a rongyos háztetőről nyújtották felé kezeiket a nyomor félig öltözött alakjai, ott sietett, ott megragadó izmos kezeivel az evezőt, egyenként szedte le a boldogtalanokat félelmes menhelyeikről, s meleg pokrócba takarva, a tutajon elhelyezé, s továbbhajtotta azt ismét, ár ellenébe, vész haragjába." Ez az eposzi hős nem hirtelen tűnt fel azon a márciuson. Ismerte már jól az ország —. Legendák jártak testi erejéről, lovagló tudományáról, vadászkalandjairól, párbajairól. És mindenütt az ő nevét mondták, ahol a szabadság, a függetlenség szavakat kiejtették. Széchenyi, Kossuth, Deák már ekkor a reform nagyjai, de népszerűségben egyikük sem vetekedhet az erdélyi Wesselényi Miklóssal. Ö, a zsibói úr, az országgyűlések hőse, a liberális reformellenzék vezére. Bátorságát, vakmerőségét nem egyszer bizonyította már. Amikor Erdélyben Enyed városát tűzvész pusztítja, ő rohan elsőként a lángokba. Emberéletet mentve másutt is kockáztatta már életét. És bizonyította azt is, hogy a politika porondján sem retten vissza. Ha Magyarország a múltat megtestesítő hősi példaként tiszteli, nem csoda, hogy Bécs ellenségeként tartja számon. A császári udvar minden áron szabadulni akar tőle: éppen hűtlenségi perét készítik elő. Természetesen a hazai hivatalos hatóságok is egy követ fújnak Béccsel. Ám most a vész napjaiban a pesti Helytartó Tanács kapkod. Rémület, gyávaság, részvétlenség és fogcsikorgató elismerés Wesselényinek. A helytartó tanács, az udvar sem tagadhatja, hogy Wesselényi nélkül megbénultak volna. Pedig az árvízi hajós sem éppen ifjú ember. Negyvenkét esztendős, vesekövek kínozzák, köszvény gyötri. Kúráltathatná magát külhoni gyógyhelyeken — a reformországgyűlések oroszlánja azonban nemcsak a szavakat puffogtatja. A haza mindenekelőtt! És 10 Kálvin tér az árvíz idején
