Magyar Vízgazdálkodás, 1988 (28. évfolyam, 1-8. szám)
1988 / 1. szám
Wesselényi emlékdombormü a Ferencesek-tempíom oldalán Pest az ország központja, jövendő reménysége. Wesselényi éppen úgy Naplót vezetett, mint Széchenyi István. A pesti árvizet is megörökítette tolla. Talán kevésbé színesen, mint Jókai, bár Zsibó szülötte írónak sem utolsó. Neki nem meséltek, ő nem hallotta a történeteket, ő mindent átélt. Szakadt a pesti gát, csónakot bérel, s tudja, hová kell először mennie. „Képzeltem — írja Naplójában —, hogy a külváros szegény lakosai kis házacskáikban minő rémületben lehetnek, de, hogy ennyi ezer élet forog veszélyben, azt nem gondoltam . . . Már ekkor kezdettek a házak omlani és düledezni. Ezeknek ropogása, zuhanása, a víz közt emelkedő porfellegek, a rémítő sikoltás, sírás, ordítás borzasztó képét mutatta a dúló enyészetnek." Megdöbbenve kellett tapasztalnia, hogy társai, az ország előkelői, tehetősei közül szinte senki sem akadt, aki menteni igyekezne. „A segíteni sietók között kevés ismerőst s mágnásaink, és ifjú uraink közül egyet sem láttam. Végre Csekonics jelent meg egy hajóban Dessewffy Auréllal: örültem látásukon, kérdésemre merre veszik útjukat, s hol fognak dolgozni, azt vevém feleletül Csekonicstól: „Ich suche einen Stall für meine Pferde.” — Csekonics a lovainak keresett istállót. — Botránkozás, borzalom fogott el ennek hallására.” Egy csónaknyi menekvőt partra téve, víz által nem járt helyen Pest vármegye első tisztségviselőjét pillantja meg háza erkélyén. Elönti a harag: „Felkiálték hozzá: És te itt pipálsz? Ennek volt sikere, mert visszatértemben sem az áltánon, sem otthon nem volt már, hanem ajtókból összeszegezett talpon elevezett és munkához látott.” Más okból is van oka haragra Wesselényinek. Míg ő álmatlanul, testére fagyott ruhában evez az éjszakában, hiénák lopakodnak a városba. „A pusztulás mindezen rémítő óráiban sok becsületes ember volt ki fáradtságot és veszélyt nem kerülve mentette az embereket, de sok gonosz lelkű is találtatott, ki a kétségbeesők esdekléseire nem hallgatva, alacsony kapzsiságának hódolt, s csak roppant fizetésért segített a tehetősebbeken, és találkoztak számos zsiványok, akik a szerencsétlenek vagyonát rablották." A Wesselényi Napló alighanem legmegrázóbb sorai szólnak a pesti árvízről : „Soha nem értem ennél borzasztóbb estét és éjjelt. Leírni az én toliam és talán senkinek is tolla nem képes. Az egésznek minden egyes vonása olyan, mely már magában egy-egy rémítő képet alakítana: s százanként olyan jelenetek, együtt és egymással vetélkedve, melyek közül csak egynek is látása élet fogytáig megmaradó, borzasztó emlék. A düledékek, házromok, jégtömegek, gerendák s minden más akadályok közt csak alig s a legfeszültebb munkával lehetett a szűk utcákon haladni, honnan jött, hol volt s hova igyekezett az ember, mindenütt a roskadó épületek és fedelek lezuhanása fenyegetett. Hol elöl, hol hát mögül, hol oldalfelől omlott eqy-egy épület össze. Csak ezeknek dörgő, ropoqó, csörgő lármája nyomta el időről-időre a kétségbeesők hasító sikoltásait és seqítségérti már rekedt könyörgéseit. Tízfelé is akarván és kelletvén menni, s csak egyfelé mehetni: százat is látni egyszerre veszélyben, s annak egyszerre csak harmadán segíthetni s a többit a halál torkában hagyni: visszautasítani a már merülésig telt hajótól az atyát, a férjet, kinek gyermeki vaqy felesége már benn vannak, s ezeknek jajjait s zokogásait hallani: oly valami, mit képzelni is borzasztó, de tapasztalni s százszorosán tapasztalni szívet repesztő." Az árvíz után Wesselényi szervezi a helyreállítási munkákat, élelmiszert hozat a fedél nélkül maradottaknak, gyűjtést indít a károsultak megsegítésére. Ekkor már a városi tanács is hallott magáról. Eqyre naqyobb a hangja, s egyre kelletlenebből tűri meg Wesselényit. Bécs üzenete is útban: a felségsértéssel vádolható Wesselényiből ne enqedjenek nemzeti hőst csinálni! így aztán megszületik a döntés. Az árvízi hajóst kitessékelik a helyreállítási munkából. Elküldik, elzavarják Pestről. De Vörösmarty költeménye: Az árvízi hajós — már kézről kézre jár a vendégfogadókban és kávéházakban. És április 27-én a Magyar Színházban Laborfalvi Róza a közönség elé áll. „Ki él még itt?” riad Most egy hajós közel, Sajkáia telve bár Menekvők terhivel. Zúg a taps, és zúg percekig az „Éljen Wesselényi I”. Kosa Csaba 11 Árvízi szemle
