Magyar Vízgazdálkodás, 1981 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1981-03-01 / 3. szám
RÁBA MENTI VÁZLATOK Ahol megfonják a gátat CSÖRÖTNEK Maikacs, harcias dzsungel a part menti füzes. Az elhajló vesszőik, mint megannyi kígyó, félresiiklamaik és sziszegve ütnek vissza. Ott marnak, ahal a ruha nem véd: arcom, nyakon, kézfejen. Ártéri hüllők. Kerülném is őket messzire, ha közöttük nem tanyázna a hat ember, kiket Csörötnek és Magyarlak között ér a tél, a nyár: a négy évszak. Abból élnek, amiből már senki más Magyarországon — gátfonásból. A sűrűből Kozó Imrét, a rangidőst csalóim elő elsőiként. Kilép nyugalmasam a zöld függöny mögül, háta megett összecsapódnak a vesszők. Vállas, tömör ember, a kézfogása emlékeztet a satuba fogáshoz. Elszíneződött kék svájcisapkája alól fehér hajszálak buknak elő. ötvenhat esztendős, s immár huszonhat éve a csörötneki rőzsegát a kenyere. Hagyta a földet, amikor az emberek kedvét elvették tőle, s kijött a folyópartra, ahol nyugalom ígérkezett. Vágott a szél, dübörgött az alázúduló víz, kínozott a szúnyog, hanem itt úgy érezte magát, mint a madár a végtelen égbolt alatt. Nem is tért vissza az idők szelídültével sem az ősi foglalkozáshoz; még a téesztől érkező ígéretes hírek sem mozdították el a parti füzesből. A gát magasságában az öreg égerfa törzséhez húzódunk, védjen keveset a ínyargaíászó széltől. Mert idekinn a két fala között ritka a szélcsendes nap. Mintha a hátán hozná a Rába a nagy hegyek szálkás mérgét. — Egy-két esztendeje elért az ijedelem. Nohát, vége a gátnak, nem kell tovább! Nem kell, mert az erőmű sem kell, az ilyen kis vízparti gátakat nem tarltja fönn tovább az állaim. Mit adnak ezek az országnak? Annyi áramot, hogy két-három faluban világíthatnak vele. Minek erőlködjenek tovább! Kozó Imre cigarettát vesz elő, a markába fordítja, s egyetlen mozdulattal tüzet sercint. A szivanka fölparázslik a széliben. — Mostan aztán úgy hírlik, mégsem nyúlnak az erőm űhöz. Ez a kicsiny is megmarad. Az energiagondok miatt. A sok kicsi mégiscsak sokra megy ... És ilyen módon a gátat sem fenyegeti veszély. Ami a lebontását illeti. Mert a víz ellen tovább kell védekeznünk. Elvinné az minden pecsét, hivatalos határozat nélkül is a gátat. Abban fárad már jó száz esztendeje. Avagy még régebben. Zúg a víz, szétporlik a gát felett. Nedves gyöngyszemeket hord a szél. — Onnan gondolom, hogy száz esztendősnél is idősebb, mivel az öregek emlegették: miféle távoli időben épült. Mondogatták, hogy az üzemvízcsatornát még a robot-törvény idején mélyítették a magyarlalki és a csörötneki jobbágyok. A robotot meg ugye, ha jól megszámítom . .. eltörölték a múlt század derekán. Kossuth Lajos töröltette el... Jönnek elő a többiek is a füzesből. Lekaszabolták a délelőtti adagot, fűzfavesszőből kis kazlakat emelnek a part mentén. Aztán odagyűlnek az égerfa alá, egy-egy farönlkre ülnek, s előveszik a táskából, a tarisznyából az ebédet. Köröm közül esznek, ahogy mező- s erdőjáró emberek megszokták. Kozó Imre folytatja: — No, ha az üzemvízcsatorna megvolt a múlt században, megvolt akikor a rőzsegát is. Legföljebb nem az erőműnek fogta a vizet. Hanem a vízimalomnak. — Akikor már az ükapák is értettek a gátfonáshoz... — Hogyne értettek volna! Kosarat fontak, seprűt kötöttek itt a falvak réges-régóta — a gátat megfenni, mi az már nekik! Hümmögetek óvatosan. Ahogy elnézem itt, a lábaimnál a túlsó partiig feszülő rőzsegátat, egyre csalk az jár a fejemben: tán akkor tették ide sebbellobbal, amikor bokáig apadt a Rába? Csakis akkor tehették. Hisz' errefelé már a derékig érő víz úgy dobja odébb az embert, 'mint a szál,maszálat. Kozó Imre biccent: — Nem mondom, nem úgy fonták, mint a kosarat. Mi sem úgy fonjuk. Hanem csínnal. S elmagyarázza, mi is ennek a mesterségnek a rendje. Mivel ennek is rendje, fogása, titka van, mint a házépítésnek vagy a kútásásnaik. Többek Vasvár fölött között ezért kellene ipari műemlékké nyilvánítani a csörötneki rőzsegátat! — Alul a medret terméskő terheli. Besüpped szépen az agyagba, megveti a lábát. De még ezt a sok követ is drótháló öleli körbe, meg ne gondolják magukat, s el ne szaladjanak Körmendig, vagy tovább. Ennek a dróthengernek gabion a neve. Ez a szakikifejezés. A terméskő alapra fonják rá a füzet. Az átkötés, az aláhunkolás úgy összetartja a vesszőket, hogy egyet is kiabálni, ahhoz kell a művészet. A Rába — persze — nem nyugszik bele ebbe. (Féktől, korláttól irtózik. Zab- Iát csak kényszerből tűr. Szaggatná, tépdesné a rozsét is, csapkodva, harsogva. Beveti a hangját is az erőpróbába. Az égerfa alatt az emberek falatoznak. Bicskahegyre tűzik a szalonnát, s kainyarítják hozzá a kenyeret. Szép vasi nevet visel mindegyik. Sós József, Szabó Ferenc, Papp Ferenc, Mezei Gyula, Sipos Ernő. — Hét réteget fontunk egymásra — Kozó Imre az egyik lábával a gátra lép. ■— Ez már megbírja a legkülönb rohamot is. Hanem szemmel kell tartani a fonást mindenkor. A rőzse ugyanis más^ fél évig él, utána megadja magát. Viszi diadallal a Rába. S vinné a gátat is. Ezt előzzük meg a brigáddal. Másfél évenként hetvenöt méter szélességben kicseréljük a fonatot. Ki az utolsó vesszőig. — S amíg a másfél esztendő eltelik? — Miénk a szolnoki cementgát, és a körmendihez is eljárunk segíteni. De akad munka itt is. Az ember mindig megfigyeli, hová kívánkozik még egy vessző, már csak a szem kedvéért is. A fennakadt szeméttől, hulladéktól is mi tisztítjuk meg a gátat. Van belőle elég. Néha fatörzset hoz a víz, de derékvastagságút. Azt is csak partra kell venni. Télen aztán ott a jegelés. Akkor már baj van, ha a gátra rámerevedik a jég. Ha satuba veszi. Épp ezért nem is engedélyezzük. Elő a jegelő szerszá-24
