Magyar Vízgazdálkodás, 1981 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1981-03-01 / 3. szám
A Rába menti kastélyok gyöngyszeme: a zsennyei Árpád kori müemléktemplom Magyarszecsődön mokkái: a gatterral, a vaspajzerral. Ezekkel törüink, vágunk, repesztünk. Zajlásbam a megakadt jégtáblát tovább segítjük. Mert az metszi, beretválja a rozsét, elég csak kicsit oldalra pillantani. — Gátszakadás történt-e? — Hatvanötben nekivadult a Rába. A közelben elvitt két tahidat. Elvitte volna a betongátat is, én mondom, De a rozsét nem bírta megmozdítani. Átment fölötte, rájött, hogy mást úgysem tehet. GASZTONY Mint megannyi társát, az útikönyvek említésre sem méltatják. Vas megyei kisközség, az aprófalvak szokásos gondjával-bajával. Nyilván elkerülöm én Is, ha külön föl nem hívják a figyelmemet a gasztonyi kastélyra. Jó baráttól hallottam: omladozik, rogyadozik az épület, melynek egykori lakói históriánkba írták nevüket. A Pázmándyak. Idősebb, s ifjabb Pázmándy Dénes. Az apa az 1848-as népképviseleti országgyűlés elnöke, fia, ugyancsak 48-as kiállása miatt Ferenc József rabja. Vas megyében minden harmadik-negyedik falura jut egy-egy kis kastély, vagy kúria, s közülük többet fenyeget az enyészet. Mentenek jó néhányat, igaz, ahogy az anyagi erőből telik. Sort kellene keríteni a Pázmándy kastélyra is — bár erre is inkább a kúria megjelölés illene —, a két Dénes megérdemelné .. . így igaz — tűnődöm a vén fáiktól árnyékos kertben —, menteni illene a Pázmándy kúriát, s ha a megyének nem jut rá pénze, összefoghatna a falu. Nem minden községnek jutnak történelmi szereplők. A gasztonyiak még nem gondoltak erre. Még arra sem, hogy legalább egy emléktáblát föltegyenek a falra. Nénike tipeg át az elvadult kerten. — A templomban van egy tábla, lelkem ... — A Pázmándyaké? Lehet hogy igen, lehet, hogy nem. Gyönge már a szeme, hogy a betűket fölismerje. Azelőtt meg nem érdekelte, mit írtak a táblára. A bejárati ajtó mellett, a sarokban valóban kőoszlop fehérük. De hát aligha a Pázmándyak emlékét hirdeti. Hurkos, metszett törölk betűk. A kőlap mellett kis kartonlapon a magyar fordítás: „Az elhunyt Istenben boldogult és Isten kegyelmére utalt volt Nagyvezír IZZET MEMMED BASA lelki nyugalmára. A koránban olvassátok! 1198 Radsel hó 13." Hogyan került Gasztonyba, a Rába mellékére a nagyvezér emlékoszlopa? Miféle csodába hajló véletlen során? Megtudom azt is hamarosan: nem csoda, nem véletlen. Hadizsákmány. Kihurcolt kincseink, értékeink fejében némi ellentétel. Történt pedig 1789-ben, hogy Rákosi Boros József császári királyi helytartósági tanácsos részt vett Zimony visszavételében. A kőoszlopot szekérre rakatta, s hazahozta Nyugat- Dunántúíra. Ajándékba a szülőfalujának. Ilyesmit is aligha őriznek a Rába jobb és bal partján, fel Győrig . . . Kár, hogy csak véletlenül bukkanni rá. VASVAR Nagyot mondó hősei, afféle vízi Háry Jánosai a Rábának is vannak. Esti vendéglőben, zeneszó mellett el-elhallgattam őket, miként s hányszor tettek vitézségi próbát a vadvízen. A szárazföldi biztonságban, messzi a folyótól, mindig eleműkben voltak, örvények, learmló agyagfalak, csónakfordító fagyökerek, zúgok, gátak, malomfejek soha el nem bántak velük. Utoljára Vasváron, a Zöldfa étterem asztallal mellett megismerkedtem a „Pocsék” becenévre hallgató szőke, vállas ifjúval, akire a fél település úgy tekint, mint a Rába ottani szakaszának koronázatlan királyára. Mondja is a söröskorsó mellett, mi mindent vitt véghez az utóbbi időben. Egyetlen gumimatracon levágtatott a folyón Ikervárig, az erőmű gátjáig. Méghozzá novemberben, a nagy fagyok közelíted ő leheljeiében. — Nem nagy ügy — legyint Pacsek, s kidomborítja a mellkasát. — Az volt valami, az a fogadás ... Amikor a robogó szombathelyi személy lépcsőjéről átugrott a rábaihídvégi vasbetonihíd korlátjára, onnan meg csukafejessel bele az örvénylő Rábába. — Két rongyért megismétlem! — jelenti ki Pacsek. Másnap kora reggelre beszéljük meg a találkozót. (Mert akadt valaki a társaságban, aki kivágta az asztalra a két százast.) Csöngetünk Pacsek lakásajtaján. A felesége nyit ajtót. Almosán dümnyögi, hogy Pacsek hajnalban távozott, a megyeszékhelyre hívatták sürgősen. Hogy kik, hogy miért, fogalma sincs róla. Ezek után nemigen akartam hinni vasvári ismerősömnek, aki állította, hogy a nagyközségi helytörténeti múzeumban egy matuzsálem-korú bödönhajót őriznek. — A maradványai megnézhetők a múzeumfolyosón. Kiállítási tárgy. Valóban ott a bödönhajó. Fekete elszenesedett tölgyfa. Könnyű megállapítani, hogy kiégetési módszerrel készült. De vajon mikor? Ehhez már kevés a legjobb szem is. Kevés hozzá a műszer, a szakértelem. A hozzáértők csak azt állapíthatták meg, 'hogy a vasvári bödönhajó lehet ötszáz éves is, de épp így ezerötszáz esztendős is. — Lassan már harminc éve, hogy kivették a Rábából — mondja a múzeum vezetője. — A leltárkönyv tanúsága szerint 1952-ben hozták be. — És a Rábából ki vette ki? — Nyári Karcsi. — Ide való? Vasvárra? — De még mennyire. A Zöldfában bőgőzik minden este. Nem legenda, nem nagyotmoadás. A múzeumi leltárkönyv tanúsítja. — De hót egy bőgős miként akad egy honfoglalás-kori bödönhajóba? Aminek az értéke pénzben nem is igen fejezhető ki. Eszmei értéke van, mint a végtelen nagy idők tanúinak, az avar kardoknak, az Árpád-kori kengyelvasaknak és agyagedényefcnek. — Hogyan akad a hajóba? Úgy, hogy ismeri a Rábát. Jár a vízre ... A cigányok, akik kiszorultak a faluvégre, abból éltek, amit a folyó adott. Beálltak a vízbe derékig, hálóztak, de kézzel is kapdostá'k a halat. így botlott Nyári Karcsi a ladikba ... Kása Csaba 25
