Veszprém megyei hivatalos heti közlöny, 1878 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1878-11-17 / 46. szám
V. évfolyam. 1878. 46-ik szám. Veszprém, November 17. wro= es „Hiv. Értesítő1* m.gj.lei minden nitraip. Előfizetési dij : Egész érre . . 6 irt - kr. Félévre . • ■ 3 frt kr. Negyedévre . 1 frt 50 kr. Egyes példiiri) ára ' ’ | i lő kr. < KÖZGAZDASÁGI, HELYI r~ *as> ÉRDEKŰ, liimüDÉS! ÉS VESZPRÉM MEGYEI HIVATALOS HETI KÖZLÖNY. Szerkesztőség és kiadó- hivatal: Vár, 4. sz. Hirdetéseket, T&Umint helybeli előfizetéseket is, elfogad és nyugtát KRAUSZ ARMIN Voiprtatii. HIRDETÉSEK egynaeibospetltsor 6 kr. NYILTTÉR petitsormikint 15 kr. » kiilön minden beigtatáiért 30 kr. bélyeg. Il0=—--------?-------Az á ltalános védkötelezettség. Aki jogokat élvez a társadalomban, illő, hogy kötelességei is legyenek, mert csak így állhat fenn a társadalmi egyensúly, mely nélkül sem rendezett állam, sem létbiztosító társadalom nem képzelhető. Az általános védkötelezettség elvét hazánk az előrehaladottabb külföld példájára elfogadta; az 1868-iki XL. törvényczikk 59. §-ban intézkedik a véderőről, melyeknek árny- és fényoldalát innen onnan tíz évi gyakorlat tárja elénk. Nem azon nehézségekről akarunk itt jelenleg szólni, melyek az általános védkötelezettség elvének kivitele elé gördültek, hanem arról, hogy ezen elv, ha már egyszer elfogadtatott és törvényerőre emelkedett, vitessék is keresztül úgy, amint azt maga ezen nagyhorderejű elv egész fogalomteljében megkívánja. A véderőről szóló törvényczikk 56-ik §-a így szól: „az oly védkötelezettek, akik valami hiányosság miatt a sorhad- (hadi tengerészet) vagy honvédségbeli szolgálatra be nem Boroztathattak, valamint azok is, akik családi tekintetekből ideiglen felmentettek, (17. §) és akikre mint póttartalékosokra (32. §) a tettleges szolgálatteljesítés nem került: vagyo- nosságukhoz vagy keresetképességük- böz képest a rokkant katonák eltartására katonasági díjt tartoznak fizetni.“ „Ezen díj mennyisége és beszedési módja külön törvény által fog megha- tároztatni.“ Tíz éve annak, hogy ezen paragraphing szentesítést nyert és napvilágot látott, de az Ígért különtörvény még mindig nincs meghozva. Hej pedig be szép összeg állna ma már a rokkant katonák eltartására rendelkezésünkre, amely a rokkantak nyomorán kívül még sok másokén is segíthetne. Tíz év alatt alig emelkedett hang, mely e különtörvényt sürgette volna; alig szólalt fel valaki, aki rámutatott volna azon jövedelemforrásra, mely a különtörvény által teremtetett volna mintegy varázsütésre. Elvégre ezen évben kezd az ügy úgy magán- mint hivatalos körökben felmerülni, és erős a hitünk, hogy nem eredménytelenül. Városunkban október 3-án veté fel ezen ügyet a helybeli polgári társaskörben dr. Sándorffy Miksa orvos, ki a felemlítésen kívül még egy helyes indítványnyal is támogatta azt, melyet alább fogunk kifejteni. Rá okt. 23-án Tinti báró az osztrák reichs- rátli elé a badkötelezettek megadóztatására javaslatot terjesztett elő : mindazok, akik bármely okból felmentetnek a hadseregben vagy a honvédségnél teljesítendő szolgálat alól, díjat fizessenek. Tinti 567 ezerre teszi az éven- kint felmentettek számát. Ezeket vagyoni állásuk szerint három osztályba sorozza és a szerint 1, 2 és 5 frt díjat fizetnének, amely díjak körülbelül négy millió forint jövedelmet hajtanának. Ezen összegből a) javíttatnék az invalidusok jelen ellátása; b) segélyt kapnának az elesett, sebeikben vagy a fáradalmak következtében meghalt katonák és tisztek özvegyei és árvái; c) támogatást nyernének mozgósítás esetében a tartalékosok szegény családjai. A politikai világesemények elhallgattatták ezen hivatalos felszólítást is, melyről a magyar politikai nagy lapok csak futó tudomást vettek a nélkül, hogy az ügyet behatóbb fejtegetésre méltatták volna. Országgyűlésünk együtt van, képviselőink sok mindenről fognak tanácskozni és így helyén találjuk, hogy figyelmükbe ajánljuk a véderőről szóló törvényczikk 56-ik §-ának kiegészítését annál is inkább, minthogy közgazdászai körülmények is esnek mellette a latba. Az általános védkötelezettség elvéből kifolyólag alig fog valaki találkozni, aki nem helyeselné, hogy a különböző okok miatt felmentettek védkötelezettségük tartama alatt, tehát éltük 32-ik évének befejeztéig, éveu- kint bizonyos, törvény által meghatározott, úgynevezett katonasági díjat fizessenek. Aki a katonáskodásra alkalmatlan, még nem következik, hogy egyszersmind munkaképtelen is, és így nagyon jogos, hogy míg kortársai fegyver alatt vannak és az államnak áldozatot hoznak, addig ő keresményéből szintén tegyen valamit a haza oltárára, mert a hazának egyenlő joga van minden fiához, minden fiának hozandó áldozatához. De maguk a felmentettek, vagy azoknak szülei sem vonakodnának ezen áldozat meghozásától, hisz ez első tekintetre is méltányos, sőt jogos. Nem tudjuk határozottan, mily magasra rúg évenkint a felmentetteknek száma, de hogy az tetemes, azt kiki könnyen elgondolhatja. Feltéve, bogy a törvény egy- egy felmentett után évenkint vagyon- képesség szerint egytől tíz forintig terjedő katonasági díjat szab, legkevesebbet mondunk, ha azt mondjuk, hogy évenkint nyerünk egy millió forintnyi pénzalapot, melyhez évenkint másfél annyi tőkeszaporulat járúl és így fokozatosan mindig több-több. Sem nagy pénzügyi kapaczitásnak, sem nagy mathematikusnak nem kell lennünk, hogy felvessük, egy pár év alatt mily nagy pénzalap állhat elő rendelkezésünkre. És ami a fő, ez nem lesz gyűlöletes indokból merítve, ez összeghez nem fog milliók átka tapadni, sőt, ha az általa elérendő czél is tekintetbe jő, egyike lesz az állam leghumánusabb intézményeinek, mely midőn ezrektől veszi be a forintokat, milliókkal tesz azok által jót. Mi valóban csodáljuk, hogy az állam, mely már-már majdnem minden gyűlöletes pénzforrást megnyitott, ezen szelíd természetűt végkép elhanyagolta, mely pedig oly dúa és majdnem ki- merítlietlen. A mondottak után könnyen beláthatja kiki, hogy az általános véd- kötelezettségnek ilyetén alkalmazása mellett oly tőkéhez jut az ország, mely mesés nagyságra rúghat és anyagi helyzetén rövid idő múlva érezhetőleg jó változást idézhet elő. Dr. Sándorffy Miksa úr az így kilátásba helyezett összeget az újonnan keletkezett kisbirtokosok földhitelintézeténél véli kormányellenőrzés mellett elhelyezhetőnek, mint mely azon szép feladatot tűzte maga elé, hogy a kisbirtokosok helyzetén segítsen és azokat az uzsora molochjaitól megszabadítsa. — Igen helyesen. Kisbirtokosaink pusztáinak. Az eladósodás oly mérveket öltött, hogy maholnap a józan gondolkodás és helyes számítás helyét népünknél a kétségbeesés, a csendes téboly, az elfÜ- sultság és a teljes életképtelenség foglalja el. Hogyis ne ! hogy egyik uzsorást féligmeddig kielégítse, a másik uzsorásnak kell, hogy magát áldozatul oda dobja, és ez így tart folyton- folyvást, míg háza előtt meg nem ütik a dobot és őseinek keservesen szerzett birtoka potomáron ismét az uzsorás ölébe nem hull. Ne kutassuk most, hol rejlik az ok; ne feszegessük, mi sodorta kisbirtokosainkat az A „VESZPRÉM“ TÁRCZÁJA. Vígan vagytok? 1878. Vígan vagytok, fiuk? Hát csak vigadjatok. So’ se fogjon ki a bubánat rajtatok. Mig búra—bánatra oka van a szívnek, Már csak azért is van oka vigadásra, Hogy, amig evődnek rajtunk az irigyek, Hulló könyeinket a világ ne lássa. Mert a mi szemünk, hajh, gyakran könybe lábad. Nagyon gyakran elfog az a nagy búbánat, Amely két forrásból, ezer mellékággal, Szilajon rohan le, ha megárad, 03ztán Nem igen törődve tövissel, virággal, Rombol, amit érhet, mind’ — beiszapozván. És ez mindig úgy tart. De nincs, aki óvja. Mire jutunk? Isten a megmondhatója. Már is nagyon ránk jár Isten-verése; Hátha még magunk is „eb-urá’-ra veszszük: Hányunknak oda lesz reménye — vetése; S kenyerünket sírva majd mennyien eszszük! ? Czudar idők járnak a szegény magyarra. Alig ismerni rá, úgy le van maradva. Nyűglődünk, törődünk, ki ahol foghatja. S h^jb hány rá sem gondol lelke szégyenére! Pedig soknak nincs egy betevő falatja; Sok rászorul már a panaszos kenyérre. Keserves kenyér ez. S nem is ingyen adják. A kegyelem ára mindig kemény rabság. Megköti a lelket, meg a szabadságot. — Erőszakolt hűség! — Mikor leszolgálta, — Amin kezén — lábán az a béké vágott — A sebet, a foltot akkor érzi — látja. Hát a magunk baja?... Arról ne beszéljünk. Törjük, amint tudjuk; holtig csak elélünk. Ámítsuk magunkat, hogy jól megy a dolgunk, Ha látunk magunknál elhagyottabbat. Jajszót ne hallassunk, ha fáj, hogy nyomorgunk; Hallgassunk, elég van úgyis, aki jajgat. Ámítsuk magunkat, ámítsuk s vigadjunk; Ne fogjon ki a gond legalább mirajtunk. Mig búra-bánatra oka van a szívnek, Már csak azért is van ok a vigadásra, Hogy amig evődnek rajta az irigyek, Hulló kőnuyeiuket a világ ne lássa. S. A tölgy árnyékában. — Elbeszélés. — Szent hazaszeretet, mibe mártsam toliam, Hogy dicső képedet híven lerajzoljam, Oly híven oly szépen, Hogy megbiivöld, ki rád szemét fogja vetői, Hogy örök tanyára tégy szert valamennyi Magyar kebelében. „ PETŐFI. Nincs ember, kinek életében ne volna egy korszak, mely alatt, habár az életnek kevés örömét, de a fájdalmak s bánatok egész özönét élvezé, mégis egyszer másszor édesen ne emlékeznék arra vissza. Életem ily szakának tekintem én is azon éveket, melyeket Rév-Komáromban töltöttem, mert e korszak egy időre elvágd életem pályáját, a melyre teli reménynyel s dobogó szívvel tettem az első lépést, melyen egy szép és örömteljes reménynyel tekinték a bizonytalan jövő életpálya felé; remény nélküliek inkább mint reményteljesek, borúsak mint örömteljesek valónak azok, s mégis e jelen perczben oda tér vissza lelkem képzeletében, egy elmosódott képet föleleveníteni s az idő ez eltűnt részén merengeni. Az utas, ha az Ácsról Komáromba vezető országúton halad, mielőtt a messzeségben, az ősz Duna partján elterülő erődöket, s a túlparton a várost elérné, a két hely szép központjához, az ácsi honvéd-emlékhez jut. Ez az ut mellett balról kis tiszta gyepségen áll a szabad természet ölén, körítve nehány lépésnyire az erdő sűrű lombjaitól. Az utas rátekintvén a márvány oszlopra, lehetetlen, hogy csupán a kíváncsiság is ne vonzza ezt közelebbről megtekinteni s megtudni, vajon kié lehet e márvány oszlop, melyet a megtört napsugarak fénytengerként özönlenek körül. Rátekint s az »Apotheosis* lánglelkű költőjének ezen arany gondolatait olvassa le a márványlapokról, melyek az emlék zsámolyán nyugosznak kelet- és délről: „Nyugosznak ők a hősfiak, Dúló csaták után.“ „Hol legtöbb honfivér lepé Á harczi síkokat, A népszabadság ott tenyészt Legszebb virágokat,* mely lelkes szavakhoz még a költők királyának „Szózatjából e sorok fűződnek: „Szabadság, itten hordozák Véres zászlóidat.* Tehát temetőben állok, hősök sírján, kik 1848—49. évben a hazáért, a szabadságért vérzettek el a haza oltárán, gondolatát megerősíti az utolsó fölirat, mely a szobor éjszaki részén ragyog: „A szabadságharczban e vidéken elvérzett honvédeknek“. Leemeli kalapját s mély gondolatokkal hátrál, fél a hősök hantjainak porát lábaival érinteni, majd az égre tekint, a komoly gondolatokat örömérzemények váltják föl, s büszke önérzettel gondolja; én is e nemzet fiának tartom magamat. Rám nézve mindig kedves volt e hely s nem egyszer sétáltam ki ide a szabadba, nyugalmas perczeimet e helyen tölteni, hisz jól esett többször visszagondolni a magyar nemzet e dicsteljes korára, mely helyen képzeletemben magam előtt láttam elvonulni az e helyen történt csaták képeit. Az 187* év kora tavaszának egyik szép délutánján az erdőszélen álló ős tölgy árnyékában olvasgatók, midőn az utón egy fogat halad Komárom felé. Az emlékhez érve megáll, s a kocsiból egy tekintélyes öreg úr száll ki szép ifjú hölgygyei, kinek jobb karján kis kosár, s szép koszom csüngött alá. Az öreg úr karonfogva az emlékhez vezet, s valamit beszélt neki. Míg az öreg úr levett kalappal, mint látszott a múltakon gondolkodott, melyeket kétségkívül az emlék idézett elő lelkében, a szép Lapunk mai számához egy félív „Hiv. Ért.“ vau csatolva.
