Váczi Közlöny, 1894 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1894-01-21 / 3. szám
XVI. évfolyam. 3 szám. HETILAP. HELYI ÉS VIDÉKI ÉRDEKŰ EliQFIZHTKSI A ES li : negyed évre I frt 50 kr. Egyes szám ára ÍO kr. Kapható - KISS ERNYEI ANTÓNIÁNÁL Kossutli-tér (Gytirky Láz.) Megjelenik; minden vasániap. Szerkesztoseg és kiadóhivatal: dióvá a lap szellemi részét illető közlemények, előfizetési pénzek, hirdetések, stb. küldendők). Vácz Gasparik-utcza 12. sz. alatt. is i icdiút : jutányosán eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesittetnek. NI y i i Lt é r : sora ..............................kr. Béli/eijilletélc minden beiktatásnál ít<> kr. Az ezredéves kiállítás. Az 1896-ik esztendőben ünnepli Magyar- ország ezeréves fennállásának nemzeti ünnepét. Ezer esztendő történetének határkövén, ünneplő hangulatban tekint majd a nemzet bánatos szenvedéseinek és öröm teljes dicsőségeinek változatos sorozatára. A dicső múlt történetének minden egyes kiemelkedő mozzanata hirdeti, hogy életünk a nemzeti dicsőségnek volt szentelve, törekvéseink pedig a czivilizáczió ösvényét egyengették bent a hazában és a Kelet felé, messze a haza határain túl. Évszázadokon át küzdöttük a lét harcsait, védelmezve e szentelt földet s ezzel a Nyugat népeit támadások ellen. Az egyik kézzel harczoltunk, a másikkal dolgoztunk, hogy a támadásokat elhárítsuk; dolgoztunk, hogy a haladás terén a nyugati nemzeteket megközelítsük. Ezerévi munka és küzdelem után eljutottunk a millenium ünnepének messzeható eseményéig, a mikor büszke öntudattal mondhatjuk, hogy immár mind a két kezünk munkája a békés fejlődés áldott művének van szentelve s hogy évszázadok mulasztásait kettőzött erővel igyekeztünk pótolni, midőn visszaszerezte a nemzet szabadságát, kivívta egyenjogúságát a többi kul- tur-államokkai. Dolgoztunk nemzeti érzetének hatalmas fejlődésén s jövendő hatalmának biztosításán az ipar, a gazdaság, a művészet, a tudományok lendületének arányos biztosítása által. Az ezredéves ünnepen nem a többi nemzetekkel való hiú versengésről kell beszámolnunk, hanem arról, hogy az adott, viszonyok és a folytonos küzdelmek között becsületesen teljesítettük hazafias kötelességünket s ha a siker nem állott is mindig arányban az akarattal, a mit ma felmutatni tudunk, talán elég biztosíték arra, hogy a mulasztásokat pótolni s a modern nemzetiét alapjában tovább építeni hazánk már elég érett és elég erős. Ezt a bizonyságot szolgáltatni leginkább hivatott a nemzeti kiállítás, mely a milleniumi ünnepeknek talapzata és kerete lesz. A nemzeti kiállítás beszámoló lesz első sorban a magyar hazának és másodsorban a külföldnek arról, a mit elértünk, a mit tudunk, amink van, amink lesz. Repertóriuma a múltnak, tükre a jelennek s mutatója a jövőnek. És mert sem magunkat, sem másokat ámítani nem akar- i juk, tökéletesnek kell lenni a kiállításnak a legkisebb részletig, nem takargatva azt, a mi nincs és nem szépítve azt, a mi van. Részt kell venni e kiállításon a nemzetiét minden tényezőjének, a kinek tehetsége, termelése, munkája és sok esetben csak létezése is számot tesz. A földművelés, a gazdaság, az ipar, a művészet és a kultúrái haladás minden más ágának sokféle képviselőit összhangzó arányban, de lehetőleg teljes egészükben kell feltüntetnünk, hogy ne csak képet adjunk arról, a mit felmutatni tudunk, hanem, hogy megismervén magunkat, felismervén hézagainkat, levonhassuk a tanúságokat a másik ezerév elején kultúrái haladásunk rendszeresítése és tökéletesítése érdekében. A népek történetében alig volt még alkalom, mely kinálkozóbb lett volna egy minden izében nemzeti, nagyszabású kiállítás rendezésére, mint a mostani, mely elütőleg az újkori kiállítások szokott képétől mindenek előtt ünnepi aktus és csak azután tartja szem előtt az elmaradhatlan gyakorlati czélokat. Nem helyezi ugyan háttérbe a kiállítók előnyeit, sőt a múltak tapasztalatain okulva, ezek gondos kiaknázására kiváló súlyt fektet; de a nemzeti ünnep kidomborodó jellegénél fogva úgyszólván kötelezővé teszi az általános részvételt a kiállítók s a közérdeklődést a nagy közönség részéről. Az ezredéves kiállítás intézősége tehát méltán fordul bizalommal első sorban az ország termelőihez azzal a felhívással: tegye meg mindenki kötelességét. A nemzet örömünnepében valóban részvétel nemes vágya által felidézett hazafias érzés diktálja minden hivatott tényezőnek a jelentkezést, részvételt. Nem rábeszélés, nem kapaczitáczió, hanem az a tudat, hogy az illetőnek a kiállításon helye, sőt missziója van, ez buzdítsa a termelők ezreit a kiállításon való részvétel előkészületeire, ez a tudat érlelje és fejleszsze már most a kiállilás sikerét, mely egy nemzet sikere lesz. Az áldozat, melyet a részvétel igényel, mindenkire könnyebb és elviselhetőbb, ha a czél hazafias jellegét és a nemzeti ünnep nagy jelentőségű eszméjét kellőleg átérzi s kötelességsze- rüen méltányolja. A munkával és a munka eredményeivel keli ez ünnepen imponálnunk magunknak és a külföldnek s mindnyájan, a kik dolgozunk észszel, kézzel vagy géppel, egyért: a hazáért lépjünk sorompóba, mert ez az egy ad nekünk éltet, ez ápol és eltakar . . .* *) Gelléri Mór. Vácz város képviselőinek 1894-ik évi névjegyzeke. A) Választás alá nem kerülő legtöbb adót fizető képviselők: 1. Dr. Schuster Konstantin,*) 2. Váczi takarék- pénztár: Kemény Gusztáv, 3. Váczi id. alapitv. káptalan : Spóner József, 4. Váczi ipar- és kér. hitelintézet : Dobó István, 5. Pápa József, 6. Glücksmann Ig- nácz, 7. Steiner és Diósi : Steiner Farkas, 8. Reitter István,*) 9. Váczegyházm. kegyes alapitv.: Chobot Fe- rencz, 10. Alberty Ferencz, RI. Huber Mihály, 12. *) A »Magyar Ipar« legutóbbi számából vettük át ezen nagyfontosságú czikket. *) A csillaggal jelzettek adója kétszeresen van számítva. „Váczi Közlöny“ tárczája. Jancsi ur, Abellino et Comp. Szives engedelmökkel egy kis ártatlan hunezuté- ria van ebben a czimben. Ha azonban őszinte vallomást teszek és nyíltan kijelentem, hogy magyar irodalmunk legnagyobb büszkeségének: Jókai Mórnak Magijar-nábob-járó 1 van szó, rögtön be fogják látni önök is, hogy a Magyar-nabob semmiképpen sem szerepelhet czikkemnek élén, pedig nagy, erős és régi jussai hozzá, hogy ahol magyar litteraturáról van szó, ott mindig legelső helyen említse a mi dicsérő ajkunk. Úgy áll azonban a dolog, hogy elolvasni Jókai e leghatalmasabb kompoziczióját egyképpen nagy gyönyörűség mindenkinek, ellenben czikkelyt olvasni róla, nem egyképpen gyönyörűsége mindenkinek, még ha csupa szellem, sziporka és láng is az irás. Ha viszont még azt is hozzá veszi az ember, hogy mivel nem akad nagy Magyarországon egyetlen művelt magyar elme sem, a mely irodalmunk atyamesterének e fényes alkotását, ragyogó fantáziájának e minden időkre értékes gyümölcsét legteljesebb gyönyörűséggel ne élvezte volna, mintegy komoly sértésszámba megy, ha valaki azzal a kétséges sikerű szándékkal lép eléje, hogy beszédet fog neki mondani Kár- páthy Jancsi úrról, Abellino urfiról és társaikról, a Magyar-nábob halhatatlan szereplő egyéniségeiről. Nehogy tehát olvasatlanul maradjon ez a himnusz, kénytelen voltam egy kis kegyes hunczutériával megcsalni az önök szemét. Nagyfokú kevélység bujkál természetesen ebben az őszinte vallomásban is, a menynyiben egy kis jóakarattal könnyen ki Iéhet hámozni belőle azt a föltevést, hogy az, kinek szeme idáig végig repült a sorokon, átpattan majd a többiek fölött is és nem fogja megbánni a reá fordított tiz másod- pereznyi időt. Higyjék el, mélyen tisztelt közönsége Jókai Mór regényeinek, — hogy ez a dicsérő irás, mely egy templomi ének igaz őszinteségével pereg le toliam "hegyén, minden izecskéjével úgy hozzá simul az önök meggyőződéséhez, mintha az önök lelkének házából fakadóit volna. Nem arról akarok én itt beszélni, hogy mekkora hatást tett rám Jancsi urnák, e tipikus magyar oligarchának minden okossága és minden bolondsága, hanem az önök emlékezetét akarom visszaterelni arra az időre, a midőn a Magyar-nábob brillians történetével legelső Ízben ismerkedtek meg. Egyek voltunk bizony mindnyájan az elragadtatás nagy mámorában. Mohón beitta szemünk Jókai fantáziájának csillogó színeit, — szebb és állandóbb színeit, mint a mennyi színe van együtt véve erdőnek, mezőnek az Isten kegyelmes akaratából, elitélve már keletkezésükben hervadásra, — eltűnődött lelkünk a magyar könnyelműség szomorú rajzán, veszendőbe került erőknek őrült pocsékolásán, mely sok szomorúságot vetett el a század elején arra, hogy mi arassuk le majd a századnak végén. — S áhítattal csodáltuk mindnyájan azt a roppant arányú, oszlopos, palotás házat, mely királyi háza az atyamester talentumának, fényben, hírben, dicsőségben a legelső s maradandó gyönyörűség dolgában az idők végeiglen. Nincs benne kétség, Jókai ragyogó tehetsége, mely a Magyar-nábob zseniális történetében az Uj földesur előtt legerőteljesebben nyilatkozott meg, — önnön magának szülője, mint az első ember és hozzáférhetetlen mindenkinek. A tolvaj, ha lop, becsukják, — de kiszabadulván, lophat megint. Jókai nagy zsenije nebántsvirág volt mindenkor s veszélyes mérge mindama kicsiny és középszerű irodalmi „jónevű fiatal“ titánocskáknak, kik az ő palotájába sompolyogtak be színekért, hangulatért, stílért és kaptafáért, a melynek nagy arányaira a maguk vékonyka alkotásoeskáját ráhúzhassák. Persze, hogy a kaptafa túlélte a csizmát is, a csizmadiát is, — Jókai legjelentéktelenebb munkáját szives-örömest dédelgeti az önök szeretete, — hol vannak azonban azok a jónevü irodalmi csizmadiák az ő csizmáikkal, a kik a mestert utánozni próbálták s a maguk fakó portékáját az ő fényes stíljének népszerű vignettái alatt akarták a hatvanas években forgalomba hozni ? Jelentse be, aki tud róluk, — hová söpörte őket az idő is, kik lettek légyen hát voltaképpen, mert mi bizony már egyetlen egynek se tudjuk a becses nevét. Hogyan és miképpen ünnepli Jókait a nemzet, arról széles e hazában mindenki tud. Készül egy nagy nemzeti diszkiadás, melybe az atyamester valamennyi munkája föl van véve, — aránylag azonban csak igen kevés ember akad, aki ezért a kiadásért 200 torintot fizethessen, — nagyon sokan vannak azonban (s gyarapszik, hála Istennek, számuk napról-napra), a kik Jókai egyik-másik kitűnő munkáját, díszes, ünnepi kiadásban szívesen megszerzik. Ezeknek a számára nyugodt lelkiismerettel ajánlhatom az Athenaeum kiadásában megjelent Magyar-nábob-oi, beállván, ha önók úgy akarják, Jókai "nevének kürtölésére ünnepi rek- lám-heroldnak is. Díszes, szép hivatal az, ha nagyon sokan nem volnánk hozzá, rögtön magamnak pretendálnám és örökségképen testálnám törvényes utódaimra is. Hirdetem és vallom, igenis, hogy Jókai munkáiból szebb magyar kiadványt nem ismerek. Pompás, színes illusztrácziók élénkítik a nagy, negyedrét nyomású diszművet, melynek fényes kiállításával az Athenaeum, ez az előkelő műintézet is, hozzá kívánt járulni az atyamester nevének dicsőségéhez. Ez egyik oka annak, hogy a diszmű ára mindössze 7 forintra van szabva. Soh’se kapjanak önök engem vétkezésen: eszem-
