Váczi Közlöny, 1893 (15. évfolyam, 1-53. szám)

1893-11-26 / 48. szám

alélnök). Az egylet élén mint elnök nsgos Randa István kanonok áll.

Látjuk ezekből, hogy ezen egylet a vallást szeretni és gyakorolni, az erkölcsösséget és a polgárokat a hazafiakat ékesítő erényeket ápolni van hivatva; látjuk, hogy itt az erényességet az élet viharai közt is megőrizni, a hasznos ismeretekben való előhaladás által magát az édes haza jó és hasznos polgárává képezni, a becsületességet, szorgalmat, pontosságot, illemet, józanságot, békeszeretetet megszokni, szóval a jó szellemet életszükségletévé tenni van hivatva az ide belépő ifjú, azért nincs más óhajunk ez ügyben, mint az, hogy városunk iparos ifjúsága tömegesen iratkozzék a kath. legényegyletbe.

Boldog az ifjú, kit e jó anya, a kath. legényegylet szivére ölelhet, ezerszer boldog ő, ki a vallás és erény, munkásság és szorgalom, vidámság és tréfa, szeretet és egyesség (ezek az egylet jeligéi) e szentelt csarnokába lép. Hiszen egyúttal belép azon korba is, mely kor legkönnyebben enged a sokféle csábításnak s az ifjú viruló éveinek egyszerre tönkre teheti minden báját s fejlődő életerejét. Az inasévek szigora elmúlván, csakhamar összetörheti a világba kilépő ifjú a szabadakarat örökérvényű korlátáit. Valódi jócselekedet tehát ezen ifjaknak menhelyet nyitni, melyben megőrizhetik ifjúságuk életvidor ártatlanságát, gyakorolhatják vallásuk kötelmeit; menhelyet, mely reájuk nézve a szükséges utónevelés és utóoktatás templomává leszen.

Féld az Istent, tiszteld a királyt, szeresd a hazát, imádkozzál és dolgozzál! Ezen életelveket, melyeken úgy az egyedek, mint a társadalmak jóléte, haladása alapul, melyeket a Teremtő természetünkbe oltott, szivják magukba az iparos ifjak ez egyletben.

Fel tehát iparos ifjaink, sorakozzatok ezen boldogságtokra alapított egyletbe ! értetek önzetlenül fáradozó jótevőket, szerető testvéreket találtok ott ; az élet terhe alatt ellankadt lelketek. a nehéz munkától kifáradt test felvidul, feléled s ti boldogan gondoltok majd ez egyletre egykoron jövendő családotok boldog körében, melynek alapkövét azon szellemi kincsek fogják képezni, melyeket a kath. legényegyletben gyűjtöttetek!

Jókai Mór.

A franczia esprit-nek köszönhetjük ezt a szellemes aksziomát: „Mond meg hogy mit eszel és én megmondom, hogy ki vagy.“ Ennek a szellemes mondásnak analógiájaképpen mi is azt írhatjuk czikkünk fölé mottónak: „Mondd meg, hogy ünnepelsz és én megmondom, hogy mennyit érsz.“

Ebben az országban talán még sohasem kinálko- zott olyan fényes alkalom bebizonyítani, hogy a nem- zet miképpen ünnepelheti nagyságát, miképpen örvendhet azon, hogy az ország géniusza egyik fenköft gyermekében számára is mennyi dicsőséget szerzett, mint most, a mikor arról van szó, hogy mindannyiunk fényességét, irodalmunk egyik legkimagaslóbb alakját : Jókai Mórt jubiláljuk.

Első alkalom ez arra, hogy a nemzet bebizonyítsa egy élő költőjével szemben az elismerés és hódolat lelkében gyökeredző tudatát és ez egyszer ne akkor nyutjsa a babért, a mikor az a kinek fejére akarja

nyúló szikla-bércz áll, mintha volna fal, a melyet pallér rakott gondos kézzel.

Fárad a szem. szédül a fej, ha föl magasba mer tekinteni, a hol a saskesely kering. — A költő jut eszünkbe:

Völgyben ül a gyáva kor,

— S határa szükköréből Őse sas lakára — széáeleg,

Ha néha feltekint.

Amott egv sziklacsúeson, mely embernyomtól tiszta még, virul egy kis bokor, mely cziprus-ágat hajt. Hajdan, midőn a szent király kunoktól űzetve, lovát megugratá, ugrásközben hátrahanyatlott s kalpagjából kihullt a czipruság s ott fogamzott meg.

Balra vérnyom látható s a nép ezt igy beszéli el.

Kecskéket őrzött egy juhász. Egyik közülök vészes helyre tért s ezt megmenteni a hű juhász utána ment. Vérét a szikla nyelte el, Lestét a saskeselyű szedte föl.

Odább fantasztikus csoportozat, betelni nem tud véle szem. Mintha templom volna az, hol a sziklaszálak mindmegannyi sípok volnának; mellettük egy koronaaljhoz hasonló, kivájt sziklakor, oly kevélyen állva ott, hogy csak a déli nap süthet keresztül rajt’. S még hány ezernyi más üreg, mely mindmegannyi más alak! Ezekbe rejté kincsét el a dús király, a gazdag Dárius.

A nép itt vélte feltalálhatónak az elrejtett kincseket, de mióta egy esetről tud, mely Kiss János tordai kéményseprő kínos halálával végződött, szerencsét próbálni nem mer senki is.

E kéményseprő — a múlt században élt — elég merész volt, hogy vasmacska segélyével leereszkedett a félelmes üregbe, de ott maradt, nem jöhetvén fel, mert — mint felkiáltá az üregből — többen húzzák lefelé. Felesége egy hétig tartotta táplálékkal s ekkor meg szűnt élni. Ez esetet Gyöngyösi János1) újtordai ref. pap a következő versben örökítette meg:

l) Gyöngyösi a mull. század végén halt meg. A szépirodalomnak tevőleges részese, kél. kötet költeménynek szerzője, egy irodalmi iránynak főképviselője, az alkalmi költészetnek s a lenn in verselésnek mestere volt. A tordai közönség közadakozásból díszes emléket állított neki 1859-ben.

tűzni, már nem sütkérezhet a nemzeti elismerés meleg, éltető fényében, hanem a mikor még maga is a régi törhetetlen erőben, az ifjúság minden varázsával i épp úgy, mint öt ven évvel ezelőtt újból és újból le- ! róhatja köszönetét a háláért.

Az a lángész a kit ünnepiünk a kinek hálánkat lerójuk, a kinek hódolatunkat bemutatjuk, a kinek hosszú életét könyörgünk az Istentől: Jókai Mór még közöttünk él, még részese a mi örömeinknek és nekünk megadatott, hogy mint hálás kortársai elébe álljunk a mikor szakadatlan írói munkálkodásának ; ötven éves jubileumát megünnepli, mondván: Nagy I kincsesei ajándékoztál meg bennünket és mi nem va- i gyünk érte háládatlanok. Egy egész könyvtárt írtál a számunkra, nevedet tiszteli és nagyrabecsüli az egész világ és az a glória a mely homlokodon ékeskedik, mireánk is juttat nehány sugarat és a te diadalod ami diadalunkat jelenti.

Nos hát mutassuk meg, hogy a mikor egy igazán nagy költőnek jubileumát históriai nevezetességű ünneppé akarjuk tenni, akkor nem elégszünk meg azzal a külső fénnyel azzal a tartalmatlan lelkesedéssel, a mely eddigi jubileumainkat és eddigi ünnepeinket karakterizálja. Mutassuk meg, hogy ez egyszer immár örömünket, elismerésünket, tiszteletünket és hálánkat cselekedetekkel is kifejezzük és nem csak szavakkal.

Itt az alkalom és Magyarország, a melyet a külföld még mindig szeret a kelethez számítani, szakíthat régi tradiczióival és örömének az erkölcsi alapot meg tudja adni. Arról van szó, hogy mi Jókai Mórnak jubileuma; napján a nemzet honorárium képpen százezer forintot nyújtsunk át. Gondoljuk csak meg, hogy mi ez az összeg és mi volna ennek százszorosa is ahhoz az ajándékhoz képest, a mit mi kaptunk Jókai Mórtól ? Megfizetheti e egy nemzet nagy férfiénak csak megközelithetőleg is azt a kincset, a mely- lyel ő lett gazdagabb. Azok a boldog órák a melyek bearanyozták ifjúságunkat, a mikor Jókai Mór egy- egy könyvének olvasásába mélyedtünk el, az a sok szellemi kincs, a melyet az ő költészetének forrásából vittünk magunkkal az életbe és mindazok az édes re- miniszczencziák a melyek lelkűnkben a Jókai névvel vannak összeforrva, megválthatók-e aranynyal, megjutalmazhatok e pénzzel, meghálálhatok e szóval ?

Tiszteletre méltó önzés az, hogy Jókai Mórt a ki öt évtizeden keresztül nekünk dolgozott és a mi gyönyörűségünkre fáradozva őszült meg, még évek hosszú során át a mienknek akarjuk tudni. Gondtalan aggkort óhajtunk szerezni annak, a kinek poézise még mindig kiapathatatlan, szelleme még mindig alkot, , hogy menten anyagi gondoktól az élet lehangoló pró- ' zajától, ezentúl is megnyilatkozzék számunkra az ő géniusza.

Százezer forintot adunk mi neki és mi megkapjuk érte az ő összes müveit: egész könyvtárát az ő páratlan szépségű és minden időkre szóló munkáinak. Az a nemzeti diszkiadás, a melyet a jubileum alkalmával sajtó alá rendeznek, fogja az irodalomtörténetben megörökíteni a nemzet örömnapját és úgyszólván módjában van mindenkinek megváltani a maga helyét a jubileumban való részvételre a kiadás egy-egy példányával. Módjában van mindenkinek hozzájárulni a jubiláns munka létrejöttéhez és a tiszteletdijhoz, melyet mint a nemzet honoráriumát, nyújtanak majd át a koszorús költőnek. Szomorú volna már az is, hogyha kételkednénk e vállalkozás keresztülvitelében, szomorú és lesújtó volna már az a tudat is, bogy nem találkoznék Magyarországon ezer ember, a ki e diszkiadás megrendelésével konkrete hozzájárul az ünnep sike- i

Torda felett egy Hegy hasadott meg. Ez egy bizonyos Jegy, Tégedet a nevezett kits-kamarára vezet.

Keskeny üreg mélyen vagyon itt. Oda közbe kevélyen,

^Hogy nem félti fogát!) Kiss lebotsátja magát.

Ostoba bátorság! harmintz-két ölnyi szorosság;

Nagy dolog addig elé el-verekedni belé;

Tétova fordulván s az Üreg derekára szorulván,

Hét napokig nyomorog, sir szeme, könyve tsorog.

Szomjúbozás, éhség megölék. Oh kinos egészség !

Melynek alatta halál rést az ölésre talál.

Kints keresés végett nyavalyás, mint mások is( égett;

Eletet igy keresett; tőrbe de fővel esett.

Hirtelen a’ kintsen kapa. Hát kenyere s vize sintsen.

Lenni ha gazdag akart, sirt maga körme vakart.

Egybe szerentsének fia lett, hogy az ő tetemének Márványból hasadott kő-köze boltot adott.

Fenn maradandó Hir ! Kémény-seprőnek ez a sir.

Melybe rekedt eleve, bertzegi boltja leve.

A hasadék mintegy másfél kilométer hosszú. Pár évvel előbb akaratlan fürdés nélkül meg nem járta ember e helyet, ma már újonnan épült út vezet a sziklaoldalon végig, egész a kettős barlangig, mert az északi végen kettős barlang néz egymással farkasszemet. Fenn az oldalon, a viz színétől mintegy 20 méter magasra áll Bajka-vára1), mely tulajdonkép egy-egy befalazott barlang csupán. Hajdan jelentős volt, most a múlt szól belőle csak. Az ajtónak hagyott nyílás majdnem embermagas, melyen ha bejutunk, egy óriás teremben állunk. Beljebb, hova a napsugár már nem hatol, forrás fakad s az fit merőben járhatatlan lesz. I

E barlangokról szól a költőnek ihlett szája, midőn „Egy az Isten“ regényében a gyarló emberből az idealizmusz mindenható erejével krisztusi jellemet alkot.

E barlangokon túl (északra) egy néhány lépésre szelíd lapályra érünk már, hol szemünk a zöld vetéseken pihen s a képzelet nyugodt mederbe tér. Szelíd a nép, mely itt lakik s ámbár nem érti nyelvünket, lázadásról mit se tud, a papja az, ki izgató.

Megkérdezém, ha tudná-e miért hasadt ketté e hegy P S ő igy felelt: (bizonynyal papja oktatá.)

„Uram! e hegy már régen igy áll, tán kétszáz

1) Jókai s utána többen B a 1 y k a (Halika) várának mondják. Az ott lakó nép ily nevet nem ismer, de Bajka név elég van.

réhez. Megsérti az ennek a nemzetnek lelkesedő képességét é£ erkölcsi értékét, a ki csak feltételezi is, hogy ilyen alkalomkor a társadalom nem lesz áldozatkész és vájjon találkozik e olyan küldöttség, a mely majdan pirulás nélkül járulhatna az ünnepelt költő szeme elé, ha a részvétel mpst is csak szép szavakban, hangzatos frázisokban nyilatkoznék meg?

Azért tehát újra és újra felhívjuk közönségünk figyelmét a nemzeti ügyre és felszólítjuk városunkat és társadalmunk vagyonosaik osztályát a mozgalom legerélyesebb felkarolására, mert a mulasztás és a közöny szégyent hoz minden magyar fejére, de különösen sújtja azokat, a kik hazafias lelkesedésüket minden alkalomkor gyönyörűen kiczirkalmozott tósztokban hangoztatják, de a mikor cselekedetre kerül a sor. nincsenek az elsők között és arányában képességükhöz, vagyoni viszonyaikhoz nem sietnek beszédeikben Ígéretképpen hangzó áldozatkészségüket a kellő formában beváltani.

Ne elégedjék meg egy város sem azzal, hogy jubiláns küldöttséget alakit s a diszkiadás egy példányát megrendeli, hanem vegye fontolóra, hogy azok a költségek, a melyekbe esetleg az ünnepi arpuláczió, hangverseny, illumnáczió kerül sokkal nemesebb czélokra fordíthatók s e jubileum, a mely komoly, jelentős.

! alkalmat nyújt a városoknak arra, hogy a kiadásból i minél több példányt megrendelve iskoláikat, intézeteiket ' és kulturális czélokat szolgáló testületeket olyan munkával ajándékozzák meg, a mely páratlan a mi irodal- \ inunkban s talán egyedül áll a világ literaturájában is. Kettős czélt érünk el ilyen módon: jubiláljuk a költőt és szolgáljuk a kultúrát.

íme példával járnak elől az ország nagyjai a politikai élet kiválóságai és tudjátok ki volt az első magyar nő, a ki minden felszólítás nélkül jött és meg- ! rendelte a jubiláris munkát: koronás védnöknője ! országunknak Erzsébet királyné. Gondolják meg a i városok, a testületek, egyesületek, intézetek és magá- : nosok, hogy nem olyan ünnepségről van szó, a melyet 1 egy"egy bankettel, ünnepélyes közgyűléssel, arczkép leleplezéssel elintézni lehetne. Mert ehhez minden ember ért, lelkesedését ilyen formákkal beváltani senkinek nagy megerőltetésére nem kerül, de meg kell ragadni az alkalmat annak a bebizonyítására, hogy a kik Jókait tisztelik, tiszteletüket és elismerésüket impozáns módon tudják nyilvánítani és méltón a költőhöz, méltón önmagukhoz, méltón ahhoz a nagy naphoz, a mely úgyszólván határkőre lesz hanyatló századunknak.

Csak ismételhetjük azt a mottót, a melylyel czik- künket bevezettük : „Mondd meg, kogy ünnepelsz és én megmondom, hogy mennyit érsz.“

Városi es vidéki hírek.

= Megyei közgyűlés. E hó 28-án tartja Pestmegye rendes évnegyedi közgyűlését, melynek tárgy- sorozata 288 pontból fog állani. Ezen a közgyűlésen Földváry Mihály megyénk alispánja, mint olvastuk a fővárosi lapokban állásáról le fog mondani. Ugyanezen közgyűlésen választják meg Rudnyánszky László szolga- biró utódját, a mely helyre két jelölt van : Haas István a jelenlegi t. szolgabiró és Viczián Géza gyakornok, Viczián Ádám megyei főpénztáros fia.

= Egyleti előadások. A mai vezércikkünkben közölt kath. legényegyleti előadások már hétfőn megkezdődtek s a jelenvolt tagok nagy élvezettel hallgatták azokat. Figyelmeztetjük ezen egylet elmaradt tagjait, kik erről tudomást nem nyertek, hogy siessenek részt venni ezen hasznos és szükséges előadásokon.

éve is van annak. Akkor hasadt meg igy, midőn egy hires hadvezér, vitéz Alexandra nagyot ugrott lovával itt.“ Hitében meg nem bolygatám, sőt kérdezőm tovább : „Mit tudsz e hires hadvezérről még?“

„Semmit sem jó uram, hisz oly rég volt e már, hogy vén apám sem emlékszik reá! Csak azt tudom, hogy Duczi Pál volt a ló neve s gazdája igy lovastól Fejérvárott látható a várkapun.“1)

„S megtudnád-e — kérdém tovább — mutatni még, hol e hadvezérnek kincse rejtve van?“

„Meg én uram! Bizton tudom, amott a túlsó oldalon, egy kőrakást ha láttatok, (csak látszik ember munkájának) vágott kö-nek nevezzük azt, amabba rejté el kincsét e nagy vezér!“

„S ha úgy van, miként hiszed, miért e küzködés, mért hogy ki nem veszed s élted nyugodttá nem teszed?“ „Nem tudjátok ti azt urak! E kincset őrizik. A tündérek tánezot lejtenek körülte, kik fenkőt2) nyalva vígan élnek. Nagy vasajtó zárja őket, mely hét évben egyszer nyílik s azt se tudni melyik év az, melyik napnak mely órája! Történt egyszer — mondá tovább — megnyílott a nagy vasajtó s e tündérek lementenek játszadozni a patakra, hol egy szegény pásztort látva, felküldték a kincses házba, hogy a kincsből annyit hozzon, de csak egyszer, a mennyit tud. És e pásztor kincs-teherrel megrakodtan ki is jött már; de a gonosz vissza vitte, másodszor is bement kincsért s a nagy ajtó bezáródott s mostanig sem jöhetett ki.“

Nem fejtette tovább a szót; de jól megértéin igy is őt: a mért ennyi kincs mellett is, — ámbár annak tőszomszédja — barázdát szánt, izzad és tűr, mert az Eldoradók országába csak úgy könnyen, vagy tán ingyenéi bejutni nem lehet!

lm itt a kincs! A nép fia, bár nem tud róla, rég felfedezte már. A néprajz kedvelőnek is megnyílik itt a tér; a természet vizsgálónak pedig e fenséges templomban szive érzelmekkel telik és térdre hull.

Ily kincseket, keresni j,erünk el hát oda!

Borbély Sándor.

*) Gyű lafej ér váróit 1H. Károly magyar király lovas-szobra áll a várkapu fölött. Bucephal(us) ? Decebál ? a) Fenkfí= fenökő a kaszához.