Váczi Közlöny, 1893 (15. évfolyam, 1-53. szám)
1893-08-20 / 34. szám
34. szárra. XV. évfolyam. Vácz, 1893.augusztus 20. EEÖFIZETÉSI Alti: negyed évre 1 frt 50 kr. Egyes szám ára : ÍO kr. Kapható: KISS ERNYEI ANTÓNIÁNÁL Kossuth-tér (Gyürky ház.) megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség : Káptalan-utcza 20. sz. alatt, (hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők). Kiadóhivatal: G-asparik-utcza 12. sz. alatt, (hová az előfizetési pénzek, hirdetések, reklamácziók küldendők). IIVUDETÉSEH: jutányosán eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesittetnek. IV y i I 1-t é r : sora ...........................................................30 kr Bélyegilletélc minden beiktatásnál 30 kr. Jókai Mór. Ezelőtt ötven esztendővel megírta a »Zsidó fiút,« utána a »Hétköznapokat« és ezzel megszületett a legragyogóbb tollú magyar regényíró. Azóta fáradhatatlanul dolgozik s ma már bámulattal tölt el bennünket az a könyvtár, a melyet Jókai Mór ötven év alatt összeírt. Bámulatos egy tehetség, a melynek párja eddig még soha nem akadt; munkájában nem lankad, mert most is Sváb-hegyi nyaralójában Írja regényeit, hogy kiadóinak elszállíthassa a kikötött 80—100 regényivet és fentartsa életét. Ha magyar Írónak kijutott dicsőségből az olvasó közönség nagy szeretetéből, úgy az Jókai, de ha ezt a nagy szeretetet pénzre lehetne váltani, nem kellene most évenkint 4—5 regényt Írnia. Hát ez ma már igen szép haladás! Azelőtt úgy volt, hogy a szerencsétlen költőt halála után fedezték fel, szobrot állítottak neki, életében pedig majd éhen halt. Jókainak jutott ki, hogy még életében megszeressék és még az életében ünnepeljék. Olvasták a nagymamák, munkáit s megszerették, a nagymamákról az unokákra ragadt át a szeretet és most közeledve az Írónak ötven esztendős jubileumához, a magyar nemzet megmozdul, hogy ünnepelje azt, a ki egy maga csinált irodalmat, a ki egy maga fejlesztette az irodalmi nyelvet azzá, a mi manapság s a kit régóta mindenki szeret, becsül és bámul. Még márcziusban összeültek Jókai kedves disczipulusai, megbeszélni, vájjon mi módon ünnepeljék meg a tanító ötven éves jubileumát. És elhatározták, hogy azt nemzetivé teszik. Százas bizottságok alakulnak, védnököket kérnek fel (mintha a Jókai név nem volna elég) albizottságokat küldenek ki határozni a mikéntről. Azóta elmúlt egy félesztendő, eljött a nyár s a fő- és albizottságok elmentek nyaralni, A „Yáczi Közlöny“ tárczája. Soha sem hittem . . . Soha sem hittem, hogy igy járok én veled, Hogy szivem megveszed és ott hagysz engemet; Mikor nyugalmam, már szétdúlta szerelem, Elhagysz, mint a kiben nincs szív, nincs érzelem. És én mégis mindent feláldoznék érted, Mert érzi szivem, hogy nélküled nincs élet, — Rideg gondolkodó, nem hat rád érzelem, Mert nincs hozzá szived, — nekem meg nincs eszem! Rédei F. Régi pesti történetek. A honorárium. A szives olvasó meg fog bocsátani, hogy az irói katekizmus első §-a ellen vétek. Őrömmel siettem a szerkesztőségbe, hogy czikk- sorozataim után az első honoráriumot felvegyem. Ne mosolyogjanak önök . . . fiatal voltam még, és igy az irodalmi pálya rögös útjait sem ismertem. Midőn a szerkesztőségből lejöttem, egy ifjúkori barátomba ü Lkűztem. Bármikor örültem volna e találkozásnak, hiszen évek óta nem láttuk egymást, — hanem most szerettem volna egyedül lenni. Barátom egy pohár borra hitt meg s én elfogadtam az ajánlatot, azon erős elhatárolással, hogy egy, legfeljebb két óra múlva otthon leszek. Azonban nem úgy történt; éjfél rég elmúlt már, s mi még mindég borozgattunk. nem gondolva többel, mint kedves egészségükkel, megelégedve azzal a kijelentéssel, hogy nemzetivé, nagygyá teszik Jókai jubileumát. Azóta csendes a lég, nem hallunk a jubileum bizottságról semmit, az ország városai vették kezükbe a vezetést s mutattak jó példát. Alig van hét, hogy a lapok ne hozzanak tudósításokat arról, hogy ünnepelnek és megadják Jókainak azt, a mit adhatnak. Megválasztják díszpolgárnak a nemzet költőjét, megbeszélik az ünneplés módozatait. És az a bizottság igen helyesen tette, hogy kiengedte kezéből a vezetést, a mely észrevétlenül az ország városaira szállott. S majd ha ezek megteszik a maguk kötelességét, úgy ismét rendezze tovább az ünneplést, a melynek országosnak kell lennie. Daczára annak, hogy számos, igen sok város megtette kötelességét, még mindig vannak, a melyek észre sem veszik a mozgalmat és ezek közé tartozik Vácz városa is. Ha tekintjük a fővárosi lapokat és a vidék mozgalmát, bizonyára kételkedés fog el, vájjon készakarva nem akarja Vácz képviselőtestülete észrevenni Jókait, vagy pedig azt a csodálatos komáromi fiút, ki egy maga csinált irodalmat, ki megtanította az Írókat Írni, irodalmi nyelven beszélni és ötven esztendőn keresztül folytonosan, fáradhatatlanul dolgozik a nemzeti irodalom emelésén, nem méltatják semmire sem Váczon ? Azt én régóta tudom, hogy vannak Váczon olyan, magukat intelligens egyéneknek tartó emberek, kik Jókait közönséges skriblernek tartják s nem olvastak el tőle még egy regényt sem, de oly intelligens nőt, ki Jókainak mun- kájaiból egyet-kettőt el nem olvasott volna, nem ismerek és éppen ezért, ha a város képviselőtestülete eddig nem méltatta Jókait mire sem, vegyék kezükbe Váczon a vezetést a nők. Van Vácznak egy igen szép egylete a nőLeültetn kártyázni és ez volt a szerencsétlenségem. Annyi szép reménynyel virradt fel reám az elmúlt nap és most, egy álmatlanul átdőzsölt éj után, nyomorultan, kinzó gondolatokkal haladtan a csöndes néptelen utczákon. Itt-ott elkésett éji alakokkal találkoztam s megirigyeltem a baktert, aki az utcza sarkon jóizűen aludt. Égető szomj kinzott s én átkutattam a zsebeimet. Egy forintot találtam még, ennyi maradt az egész dicsőségből. Éppen egy éjjeli kávéház előtt álltam, olyan ötöd rangéi helyiség volt, a milyen minden nagy városban találkozik. Beléptem a sűrű dohány füsttel telitett kávéházba s egy pohár groggot rendeltem. Az én asztalkámnál egy tisztességes öreg ember ült, a ki sehogy sem illett a tivornyázó éjjeli alakok közé. Ezt észre is látszott rajtam venni, mert nyájasan fordult hozzám. — Ugy-e bár, ön csodálkozik, hogy ilyen időben és ilyen helyen itt talál? Hangjában bánat és fájdalom rezgett. — Valóban, felelém, ez feltűnt nekem, — azonban kiki tetszése szerint cselekszik. — Ön téved uram, sóhajtott az öreg. Én utálom és gyűlölöm az éjszakázást, de kénytelen vagyok vele. Kérdő tekintetet vetettem reá. — Ha érdekli önt rövid történetem, szólt halkan, akkor elmondom. — Kérem . . . Az öreg egy pohárka rumot hajtott fel, azután igy kezdé. — Fiatal ember voltam, mint ön s a jogot hallgattam. Midőn a vizsgát kitűnő sikerrel letettem, édes anyám, akinek kedvencze voltam, huszonnégy darab egylet száz meg száz taggal, ha ezek mozgalmat indítanak, úgy bizonyára a város is megteszi a magáét. S mit kellene a váczi hölgyeknek lenniük ? Nem mást, mint pénzt összegyűjteni, alapot teremteni, a melyet gyümölcsözőleg elhelyezve mint Jókai alapítványt kezelni s kamataiból a szegény, a magyar nyelvben jó előmeneteléi váczi tanuló ifjakat jutalmazni. És a város tisztelt képviselőtestületének mi volna a kötelessége Jókaival szemben? A város vezető férfiai bizonyára észre vették azt, hogy akárhány utczánk terünk van, a melynek vagy oly nevet adtak, hogy semmi értelme sincs, vagy oly kiváló férfiakról nevezték el, kik az ország jólétéről sokat, az irodalomért édes keveset tettek. Olyanok neveit nem látjuk, kik az irodalomban kiváló szerepet vittek volna. Nos tehát Jókai nevéről nevezzenek el egy utczát. De ha az a nehány száz város, kik Jókai Mórt, az Írót, diszpolgárának tudta választani, vájjon Vácz tisztelt képviselőtestülete erre nem érdemesíthetné Jókait ? Gondolják s tegyék meg ezeket azért a komáromi fiúért, a kihez hasonlót a jelenkor nemzetei nem tudnak felmutatni s legalább az utókor látni fogja, hogy a magyar nemzet nemcsak halála után érdemesítette nagynevű Íróját és fiát arra, hogy neki emléket emeltek, hanem életében megjutalmazzák. És ha ezeket megteszik, Vácz is azon sok város közé fog tartozni, mely Jókainak az ötven éves jubileumát méltóképen megülte. Dercsényi Dezső. Vácz a magyar államvasutak ellen. A vasútépítés Vácznál meglehetős akadályokba ütközik, melyet maga a város gördit elébe. Említettük már, hogy a magyar államvasutak igazgatósága elhatározta a középvárosi temetőbe vezető átjárónak elzárását és helyette egy, a sínek alatt vezető aranyat küldött a nap örömére. Engemet a sok fényes arany egészen el kábított s hogy ne legyek kitéve a kísértésnek, egy jó barátomnak adtam át megőrzés végett. Egyszer, — hosszú idő múlva, — vissza kértem az aranyokat s barátom megígérte, hogy másnap minden bizony nyal elhozza. De sem másnap, sem harmadnap nem jelentkezett, s midőn több nap mult el a nélkül, hogy magát mutatta volna, különböző érzelmek közt felkerestem. Barátom betegen feküdt s szenvedni látszott. — Nos, barátom, hol vannak az aranyok ? szó- litám meg szorongva a beteget. — Az aranyok ? . . . nincs belőle egy sem . . . — Szerencsétlen! Hová tetted ? A beteg rám nézett megtört fénytelen szemeivel. — Elkártyáztam . . . nyögött hörgő mellel. Megsemmisülten rogytam egy székre. — Bocsás meg ... ha felgyógyulok, visszatérítem. Az öreg a tizenkettedik pohárka rumot nyomta le. . . . Nem kaptam meg a pénzemet, folytatá tovább. Tüdővészes barátom még az nap éjjel meghalt-, s a sok aranyból éppen csak egyetlen egyet találtam. Ezzel az egy aranynyal oda ültem a — kártya asztalhoz. Nem tudom, a jó, vagy a gonosz segitett-e meg — de én nyertem. Nyertem folyton folyvást. Midőn megszámláltam nyereségemet, éppen száz darab arany volt. Ezzel az összeggel boldog lehettem volna, de a nyervágy ördöge nem hagyott nyugton. Újra játszani kezdtem s egy óra lefolyása alatt eljátszottam az utolsó aranyat is. Ekkor órámat akartam a kártyára tenni, midőn egy hideg, fagyos kéz nehezedett a vállamra.
