Váczi Közlöny, 1893 (15. évfolyam, 1-53. szám)

1893-09-17 / 38. szám

nem kellene az által még jobban kierőszakolni, hogy operettben a turini őszről kouplét énekeljen. Elégedjék meg Réthy a közönség ama szeretetével, melyet mindenkor iparkodik az kimutatni. Az előadás általában a legjobbak közé tartozott s az igazgató helyesen tenné, ha még egyszer szinre hozná.

Vasárnap két előadás volt. Délután félhely árakkal a Mátyás diák, este pedig a Falu rossza. Szöllösy Ilona, mint mindig, úgy most is kedves énekével hatott, Guthy pedig a szerelmes Bátki Tercsit adta kedves élénkséggel. Szabót szép énekéért dicsérhetjük, de játéka messze távol áll énekétől. Balázsi, Tisztái is szép sikert értek el szerepeikben.

Hétfőn Az én Lipótkám ment. A darab nem sokat ér, a közönség kevés, a szereplők iparkodtak életet önteni szerepükbe.

Kedden az Brkölcsöröket adták. Szöllösy Ilonának négyes szerepe volt. Neve mellől a kedves jelző elválaszthatatlan. A három erkölcsőr Tukoray, Réthy, Déry sokszor megnevettették a közönséget. Guthy Annuncziáta szerepében énekével emelkedett ki. Jók voltak még Tisztái, Balázsi, Szabó.

Szerdán már vendégszereplő lépett fel. Németh József a budapesti népszínház komikusa Vidor Szökjünk czimű kevés értékű darabjában lépett fel. Németh (Zachariás András) finom játékával, kifogyhatatlan kupiéival első szereplésével megnyerte a közönség ro- konszenvét. Kapott is perczekig tartó tapsot. Guthy kifogyhatatlan notázásával szintén szép sikert ért el, mig Komlósy Ilona (Miczi) a mindig kedves játékával hatott. Szabó József Vanda karnagy egyik szerzeményét énekelte pompásan melyért tapsot aratott. Réthy (Zachariás Tiborcz) szerepét alakította jól, tőle megszokott ügyességgel. A közönség nem nagy számmal volt jelen, amit annak tulajdonítunk, hogy a vendégszerepléssel egy napra esett a katonanövendékek tánczmulatsága.

Csütörtökön Erkmann és Ghatrian a két társirók Lengyel zsidó drámáját adták. Sokat vitatkoztak már ezen a darabon, vájjon mennyit ér, de a legtöbben megegyeztek abban, hogy kevés az értéke. Veszprémy társulat Érsekujvárott is előadta ezt a darabot, a melyben Mathist kocsmárost és polgármestert Újházi adta. Nálunk Rélay játszotta. Nem nagyítunk, ha Rélay játékát ebben a színdarabban Újháziéval egy nívóra helyezzük. Arczának kifejező ereje, hangjának a helyzetet találófestése, gesztusai mind oly természetesek voltak, hogy a közönség közöl nem egyet könnyezésig meghatott. Kár, hogy Rélayt Váczon oly keveset látjuk játszani, pedig a vidéki színészet egyik legjobb tagja ő, a ki nagyon is rászolgált arra a sok tapsra, a melyet kapott ebben a szerepében. Déry Chrisztiant a csendőrőrmestert adta. Neki mindegy, akár drámai, akár vígjátéki, vagy operette szerepet kap, mindegyikben megállja helyét. Tűkorai az erdőőr szerepében jó alakítást nyújtott. Lux Matild (Mathis neje) a férjét szerető nő, a gyermekéért aggódó anyát jól adta. Komlóssy Ilona (Anette) kedves kis leány volt, bár drámaias szerepek nem igen valók neki, mégis most jól megállta helyét. Tulajdon kép ez a darab Balázsi jutalomjátéka lett volna, bár itt keveset játszott. A dráma vége a függöny legördülte után komikussá vált mert a közönség öt felvonást várt, de a harmadik felvonásban két kép is volt, melyet nem számított és igy ülve maradt. Végre azután felvilágosították a közönséget, hogy vége a darabnak s azután haza mentek.

Péneteken Németh József vendégszereplése mellett mellett Tyukodi Lörincz famíliája Budapesten Róna- széky Gusztáv bohózatát adták. Némethnek igen jó szerepe volt Tyukodi Lőrinczben, sokszor nevetésre fakasztotta a közönséget és sok tapsot aratott játékáért. Réthy (Balek) osztozott Némethtel a sikerben. Ügyesen előadott kupiéit, megfelelő játéka, kedves modora által kedvenezévé lett a közönségnek. Réthy meg lehet elégedve sikereivel. Déryröl elmondhatjuk, hogy, mint legtöbbször, úgy most is jól adta szerepét. Rélay a

— En Boromisza Bélának, volt miniszteri titkárnak özvegye vagyok, mutatá be magát a tisztes nő, aztán a leányra mutatva mondá: leányom Alice. Gyöngélkedik, magyarázd tovább az anya, de hiszem, a zugligeti jó lég vissza fogja adni ifjú erejét.

Alice sóhajtott egyet, de nem szólt.

E találkozás óta, nap nap után együtt voltunk, együtt tettük meg napi sétáinkat. Alice bele vegyült ugyan a társalgásba, de le nem küzdhette azt a fájdalmas kifejezést soha, amely halovány arczán annyira visszatükröződött mindenkor.

Engem napról-napra jobban érdekelt a leány s főleg mikor azt megtudtam, hogy Alice tüdőbeteg.

Fájdalom fogott el, érdeklődtem a szenvedő iránt,

sajnáltam, és

........................

* *

*

Egy év után, most is itt járok a Zugliget árnyas fái alatt, de most egyedül vagyok sétáimon, nem jár mellettem az a fehér alak, csak képzeletemben látom őt ma is.

Egy év, és mily változás ?

Alice ott pihen, a hol már semmi sem fáj s a jó szerető anya is lepihent leánya mellé, hogy gyermeke ne legyen ott se, mint itt nem volt egyedül.

A tüdővész rohamosan haladt előre, romboló ereje letépte a gyönge liliomszálat s midőn az ősz az első falevelet tarolta le a Zugliget tölgyéről, a „Zugliget lilioma“ is megszűnt illatozni, és a szerető anya csak hat héttel élte túl leányát, elment utánna, hogy ő vezesse el Alic-I, előre eltávozott atyja karjai közé.

Mindketten elmentek, mielőtt elmondhattam volna nekik, hogy Alic-I...........................

És én ?

Itt járok egyedül, hol egy év előtt ő is járt, ill, járok, szótlanul gondolatokba elmerülve, az ő emlékével.. .

Meddig fogok itt járni?!

Mikor lesz a viszontlátás és hol?!

Ki mondja meg?! Palotai Ákos.

sváb szerepében pompás alakítást nyújtott, mig Balázsi az egyik rendőr szerepében tőről metszett András bácsi volt. A nők közöl Oláhné Krisztinát adta, a férjét, családját féltő és jószivű asszonyt igen jó alakítással, mig Lux Matild Eiermajerné a páholnyitogató szerepében ügyes volt. Komlóssy (Ninuka) rendkívül kedves kisleány, a vígjátékokban igen jól játszik. Az előadás általában véve jól sikerült s a közönség, a mely most kivételesen nagyobb számban jelent meg, jól mulatott ezen az estén.

Szombaton Sztojanovits kedves zenéjű „Kis mol- nárnéja“ ment. Erről- jövőre. (ti. (1 )

A szövetkezetekről.*)

A szövetkezeti eszme nem uj. Ellenkezőleg oly régi mint maga az emberiség története. Mióta földünkön öntudatra ébredt emberek élnek, mindig igyekeztek is, éppen gyengeségük tudatában embertársaikkal közös czél, vagy czélok megvalósítása végett egyesülni. A régibb korokban ily egyesülési czélul főleg a közös védelem, a közös érdek megóvása szolgált. A közös védelmi czélt láthatjuk az emberek csoporttá alakulásánál, majd törzszsé, nemzetséggé, később nemzetté és állammá tömörülésénél. Már inkább a közös érdek érvényesülését tapasztalhatjuk a hozzánk közelebb eső korban alakult czéheknél, testületeknél.

Habár a szövetkezeti eszme koránt sem uj, hanem igenis régi, mégis korunk szövetkezeteit újaknak, a régiektől teljesen különbözőknek kell tekintenünk. A régi szövetkezetek, vagy ha úgy tetszik, egyletek, társulatok, szorítkozhattak ugyan tisztán politikai, vagy tiszta gazdasági czélra, de többnyire egyesítették a politikai czélt a gazdasági czéllal. Újabb szövetkezeteink csakis egy bizonyos határozottan körvonalozott gazdasági czél megvalósítására törekszenek, a politikát pedig kebelükből teljesen kizárják. Különösen távol tartják magukat a politikai pártok küzdelmeitől és harczaitól. S ezt határozottan okosan teszik. A szövetkezetek, különösen a franczia szövetkezetek története igazolja, hogy a politikai küzdelmekben való részvétel, vagy bárcsak politikai pártoknak engedett különös befolyás, a szövetkezeti ügy fejlődésének csak ártalmára van.

Korunk szövetkezetei oly kevéssé akarnak részt- venni a politikai küzdelmekben, hogy magától az államtól sem kívánnak semminemű különös támogatást, semminemű kedvezményeket. Csak azt követelik meg s tulajdonkép csakis oda irányult törekvésük, hogy az állam ismerje el jogi minőségöket, vagyis adja meg neki a jogi személyiséget, egyébként pedig hagyja őket a törvény korlátain belül szabadon működni és cselekedni.

Ezt a fejlődést látjuk különösen azokban az államokban, melyekben a szövetkezeti érzés, mint a múltaknak hagyománya, elevenen él. Látjuk ezt különösen Angliában, Németországban s újabban némileg Francziaországban is. S azt hisszük, hogy helyesen fognak cselekedni szövetkezeteink is, ha ebben az irányban fognak haladni.

A szövetkezetek az „Önsegély“-t, a „Testvéri szeretet“-et írták zászlójukra s ezekkel a jelszavakkal ékesített lobogó alatt vívták ki diadalaikat, melyek csodálatunkat és bámulatunkat költik fel.

Korántsem jelenti azonban az önsegély, mintha a szövetkezeteknek a magasabb és műveltebb osztályok minden támogatása és közreműködése nélkül, pusztán az érdekeltek, a szegényebb osztályokból kellene kiindulnia; sőt igenis, szükség van azoknak támogatására és közreműködésére. Szükség van különösen arra, hogy értelmiségükkel szolgálják az ügyet.

Nem szabad arról megfeledkeznünk, hogy azok a szegény rochdalei tanácsok, kik az „önsegély“ mintaképeiül szolgálnak, kik tulajdonkép indították meg és létesítették a jelenkori szövetkezeti mozgalmat, nem egészen a saját fejők után indultak. Hires szövetkezetük megalapításánál nekik mintául szolgáltak a hires emberbarát Given által alapított szövetkezetek. Given egy uj társadalmi és gazdasági rendet akart létesíteni. Szövetkezeteiben ebben az érdekben is kellett működniük, az uj társadalom javára kellett tőkét gyüjteniök. Szövetkezetükből kiküszöbölték a kalandos czélt, mely nem ébresztett általános lelkesedést s a felköltöttet is csakhamar elhalmasztotta s s vele együtt sok szövetkezet is rövid idő alatt megszűnt. Különben is gyakorlati emberek voltak, magukon és a hozzájuk szegődő társakon akartak segíteni, a jelennek akartak élni, a jelen nyomorát akarták enyhíteni azokkal a segédeszközökkel, melyeket a jelen nyújtott.

Ha eredményt akarunk elérni, nekünk is az adott viszonyokból kell kiindulnunk, a gyakorlati élettel, az adott helyzettel kell számolnunk. Tennünk kell ezt úgy akkor, midőn a szövetkezeti eszmét terjeszteni és uj szövetkezeteken alapítani akarunk, akkor is, midőn az jön kérdésbe, hogy minő szövetkezeteket létesítsünk.

Miért keletkeztek napjainkban a kizárólag gazdasági czélt követő szövetkezetek ? Ez fontos kérdés, melynek megválaszolása már magában zárja az indokokat is, hogy miért kell kiváló súlyt fektetni a szövetkezeti eszme terjesztésére és szövetkezetek alapítására.

Az első gőzgép aláásta a régi gazdasági és ezekkel kapcsolatos társadalmi viszonyokat. Ettől fogva már csak idő kérdése volt, hogy mikor fog a régi rend felbomlani s egy újabbnak, a jelenleginek helyt adni.

Érdemes, hogy bár futólag, szemügyre vegyük a régi és a mai kor gazdasági viszonyaiban mutatkozó különbségeket. Sőt ezt meg is kell tennünk, ha tisztábá akarunk lenni azzal, hogy miért kell nekünk szövetke zelekeI, alak itanúnk.

Abban a régi korban, mely még nem ismerte a gőz erejét, a gőzgépeket figyelmen kívül hagyva, a földet, mely tulajdonkép a gazdasági életnek alapkelléke,

*) Pólya Jakabnak a gazdasági egyesületi titkárok érteke?, létén tartott fölolvasása.

a munka volt a termelés főtényezője, mely mellett a tőke csak mellékszerepet vitt. Korunkban, melyben folytonosan tökéletesedő, az emberi munkát mindinkább fölöslegessé Levő gépekkel dolgozunk, a viszony megfordítva áll, a tőke lép előtérbe, a munka pedig háttérbe. A tőke ezen fölényének jelenségei első sorban az iparnál mutatkoztak, mely különben is hajlandó folytonos újításokra. Az ipar mindinkább a gyárakba vonult és elhagyta a kisebb-nagyobb műhelyeket, a kis mesterek épen úgy, mint a legények és inasok is gyári munkásokká lettek s megszűnt reájuk nézve, — legalább a túlnyomó többségre nézve —• még a remény is, hogy valaha önállóságra emelkedjenek ; de a termelő és munkás közt megszűnt az a szoros kapocs is, mely egykoron a mestert összefűzte munkásaival. De a tőke elhatalmasodásának jelenségei később, a mezőgazdaságban is kezdtek nyilatkozni, a mint ebben is a gép kezdett előtérbe lépni. Röviden az uj viszonyokat a régi viszonyokkal való ellentétbe akként is jellemezhetjük, hogy a kicsiben való termelést a nagyban vedó termelés váltotta fel.

Korunkban azonban nemcsak a termelés, hanem szükségkép a forgalom is változott. S a változás nemcsak abban jelentkezik, hogy a régihez képest óriás mérveket öltött, hanem, hogy mindenek előtt egy bennünket különösen érdeklő tüneményre utaljak, mindinkább kevesbedett és még folytonosan kevesbedik azoknak a gazdaságoknak, vagy háztartásoknak száma, melyek egész szükségletüket, vagy legalább szükségletük túlnyomó részét önmaguk állítják elő. A viszonyok oda fejlődtek, vagy legalább megvan az irányzat arra, hogy az egész termelés piaczra kerül s minden egyes gazdaság a piaczon szerzi be szükségleteit.

Említettem a piaczot. Régebben a piacz vagy vásár tulajdonkép a városra és környékére szorítkozott. Roppant csekélység és aránylag igen értékes vala az, mi távolabb fekvő városba s még kevesebb és értékesebb vala az, mi a világpiaczra került. A fölöslegeknek kölcsönös kicserélése jóformán a közel környékre szorítkozott. — A termelés és fogyasztás kölcsönössége, a piacz korlátoltságánál fogva némileg ellenőrizhető volt. Ma jóformán az egész termelés, még ha nem is tényleg, legalább eszmeileg a világpiaczra történik. Napjainkban már nemcsak a legértékesebb, hanem az aránylag kisértékű tömegáruk is a világpiaczra kerülnek s éppen ezért teljes lehetetlen is a termelés és a fogyasztás kölcsönösségét ellenőrizni. Régebben, midőn a mai szállítási közlekedési eszközöket nem ismerték, megeshetett, hogy mig egy vidéken éhség pusztított, a másik, attól nem is távoilevő vidéken bőségben úsztak. Napjainkban ez elő nem fordulhat. A mutatkozó hiányt, csak meg legyen rá a kellő ellenérték, más világrészekből is lehet fedezni. De a régi baj helyett napjainkban újabb baj mutatkozik. Ma a nemzetek gazdasága a világgazdaságba olvadt s bárhol zavartassák meg az egyensúly, kivált, ha ez nagyobb arányban történik, megérzik azt az összes nemzetgazdaságok. Korunkban a gazdasági válságok többé nem helyi jellegűek, hanem általánosak. S az ily válságok nem ezreket, vagy százezreket, hanem milliókat sújtanak s a legnagyobb mérvben azokat, kiknek munkaerejükön kívül semmijük sincs. Hiába olcsó a gabona, a liszt, a kenyér, ha munkaerejűket nem értékesíthetik, nem szerezhetik meg a mindennapi kenyeröket.

Még egy jelenségre kell rámutatnom, mely tulajdonkép kiindulásul szolgált korunk szövetkezeti mozgalmának. Régebben, midőn a forgalom korlátolt vala, ebben még nagy szerepet vitt a termelő és fogyasztó közvetlen érintkezése, sőt az egyszerű csere is. Napjainkban mindinkább a pénzgazdálkodás jut érvényre és a termelő és a fogyasztó közt való érintkezést mindinkább a kereskedő-osztály közvetíti. Természetes, hogy e közvetítés nem ingyenes s hogy minél több az e közvetítésnél szereplő személy, ez annál költségesebb. Ebből lehet kimagyarázni azt a roppant aránytalanságot, mely a termelő által kapott és a fogyasztó által fizetett ár közt fennforog. S ez az aránytalanság különösen súlyosan nehezedik a munkás-osztályokra. Tényleges munkabérüket, vagy keresetüket, vagy még világosabban szólva, lehető életmódjukat a fogyasztási árak határozzák meg, tehát csak az árak, melyeken szükségleteiket megszerezhetik.

Korunk szövetkezeti mozgalmának tulajdonképi kiindulási pontjához értünk. A rochdali takácsok, korunk szövetkezeti mozgalmának megindítói fogyasztási szövetkezetük alakításával csakis a felesleges közvetítési dijat akarták megtakarítani s a- helyett, hogy mindenikök kicsiben vásárolta meg a maga szükségletét, összeálltak s közösen már a nagy keresked nél vásárolták meg a nekik szükséges czikkeket, melyeket azután maguk közt kicsiben eladtak. A. részletek nem tartoznak ránk, de igen is a fogyasztási szövetkezetekben rejlő gondolat. A fogyasztási szövetkezeteknek az a feladata, hogy megtakarítsák a felesleges közvetítési dijat, de nem olyformán, mint azt szövetkezeteink teszik, hogy a tagok kevesebbet költsenek, hanem ajkkép, bogy a tagok azt összegyüjtsék s tőkére tegyenek szert, melyet gyümölcsöztessenek s a mely nekik esetleges rosszabb napokban menedékül szolgáljon. Még más irányban is hatnak a fogyasztási szövetkezetek a takarékosságra. Nem adnak hitelbe semmit és senkinek. A tagok igy megszokják, hogy fogyasztásuk arányban álljon keresetükkel. S a. munkások tényleg érdekük ellen is cselekednének, ha máskép járnának el, a szükségletek árának leszállításával, munkájuk árát csökkentenék. Ezt téve tulajdonkép nem erősítenék gazdasági helyzetüket.

Nagy-Brittániában a fogyasztási szövetkezetek alakítása idejében már a nagy ipar foglalta el a tért. Nem igy állottak még a viszonyok Németországban, midőn Schnitze Delitzsch a hitelegyletek alapításához látott. Itt a kisipart még nem tette tönkre a nagy ipar s ezért látjuk, hogy Németországban a hitelügyletek vettek nagyarányú fejlődést, mert erősítették a. kisiparosok és kisbirtokosok helyzetét, kik igy képesek