Váczi Közlöny, 1893 (15. évfolyam, 1-53. szám)

1893-08-20 / 34. szám

gélig a szél a szomszédék elé fújja, vagy a szolgáló összesöpri. — Nagy vizitet csapok féltizenkettőkor! Igen ám, de én Nagysádéknál még nem is voltam, az utczán meg nem gratulálhatok! Átkozott sors! mily gonosz szeszély játékává Leszed komoly igyekezetemet! A legnagyobb keserűséggel szivemben indultam meg a főutczán, hogy a Hétkápolna árnyas fái között keressek megzaklatott kedélyemnek nyugalmat. Egy alkalmas helyet választottam ki, honnan a Dunát szegélyező festői vidéket szemlélhessem, hogy igy lelkem költői hangulatban ringatózván, izzó koponyámból nem földi gondolatok törjenek elő. Hiába! A nap szemembe sütött; semmit sem láttam s még a hétkápolnai jótékony viz használata után is mint félvak ődöngöttem tovább a városliget fűbenőtte utain. Egyszerre azon vettem észre magam, hogy a lövőház előtt állok ! Emlékszik reá kedves Nagysád, hogy itt ismertem meg hivatalosan, miután bemutattak, (de hogy előbb is ismertem, azt észrevehette).

Este volt; persze a csillagok is ragyogtak és a lágy szellőknek andalítóan kellett susogniok a fák lombjai között, mikor mi . . . vacsorához ültünk. A hely elfoglalásakor az egész vendégkoszorú szerénykedett; mindenki utolsó akart lenni, csupán én határoztam el, hogy amint Nagysád leül, rögtön mellé szegődöm. Sikerült. Hogy mit ettünk nem tudom, mert én Nagy- sádot néztem, sóhajtottam és vizet ittam — s még is oly jó kedvem volt, mintha be lettem volna csípve. Végre is a vacsorának — mint mindennek — vége lett és én üres gyomorral, de tele gyöngéd érzelmekkel vártam a következendőket. A hol nők, férfiak és zenészek vannak, ott — régi tapasztalatom szerint — rendesen tánczczal végződik a dolog. Bár fiatal már nem vagyok, de azért a tánczot még most is szeretem, — — jóllehet egy jó barátom figyelmeztetése majdnem kiábrándított e mulatságból. Azt mondta, nézzem a tánczoló párokat s befogta füleimet, úgy, hogy a zenéből mit se hallottam ... De furcsa volt! Tessék megpróbálni ... De most én előttem Nagysád kedves alakja lebegett. Tőlem pár lépésnyire tánczolt, oly kecsesen, oly könnyedén, mint senki más. Arcza kipirult, nagy szemei tűzben égtek, kicsiny szájacskájának szép hajlású ivei, mint a koráll, piroslottak s egész lényén látszott, hogy kedvét leli a tánczban. Oh! hogy vártam a legközelebbi alkalmat, hogy én tánczolhassak Nagy- sáddal. Ez is sikerült! Ekkor nem láttam mást, mint kegyedet; lábaim ösztönszerűleg lejtettek a zene ritmusára, karom reszketett, szivem őrülten kalapált s én nem éreztem fáradságot! Ha megforgattam Nagy- sádot, szemem elé kerültek a körülöttünk ülők, kiknek arczát én úgy láttam, mintha reánk lettek volna szegezve. A czigány abba hagyta; én Nagysádot helyére kisértem s tánczoló lépésben mentem ki a kertbe, hol a czigány éppen egy pohár sört igyekezett bekebelezni. Örömemben megöleltem s szegény ijedtében majdnem lenyelte a poharat is. Ezután tisztesség kedvéért másokkal is tánczoltam, de legtöbbnyire kegyeddel. A zsarnok papa végre — ki már persze a tekintély okáért sem tánczolhatott — s a könyörületlen vendégsereg megindult. Mit volt tenni, útnak indultunk. Mikor haza értünk, még egy perczig zörgetni kellett az ablakon; mennyire kívántam, hogy romolják el a kapuzár, hogy még a lakatos eljön, be ne mehessenek. De nem úgy történt. Elváltunk. Én hatszor is visszanéztem, de rám se hederitett. Végre én is haza értem. A lakókat felvertem s az ijed alakok közt fütyölve s tánczolva robogtam szobámba . . .

Mikor 11 órakor felébredtem s körülnéztem, szobám furcsa látványt nyújtott. Az asztal a mosdószekrény mellett állott; az ágyban, pamlagon s az Íróasztalon egy-egy szék feküdt; én meg a szőnyegen. Pedig csak vizet ittam !

Ezután soká, igen soká nem láttam! Hat napon keresztül ! Végre a hetediken volt megtörténendő a váczi népünnepély. Hittem, hogy Nagysád is ott lesz s én is erősen készültem kimenni. Délelőtt esett az eső ; hiába igazítottam a légsúlymérő mutatóját a „szép idő“-re, nem tisztult ki. Ebed után megnéztem; földrengést mutatott. Ekkor már megvigasztalódtam, mert tudtam, hogy jó idő lesz s nyugodtan hajtottam fejemet délutáni álomra. De már 4 órakor a propeller fedélzetén számláltam az apró pénzemet. Tudtam, hogy irgalmas szivű szép hölgyeink a jótékony czél érdekében ki fognak fosztani. Drága Nagysád, de okosan tette, hogy nem fogadta el a felajánlott nemes tisztséget, mert aligha meg nem vettem volna összes készletét, vagy én vittem volna a kosarat s Kegyed kinál- gatta volna a portékát. Alig, hogy a szigeten kikötöttünk, rögtön körülnéztem árgus-szemekkel, de nem bírtam felfedezni Nagysádot, mert utamban hol virágot, hol puszedlikat, hol czukrot kellett vennem. Egy helyt meg borzasztó dolognak voltam szemtanúja. Elmondom! Az első csárda közönségét egy dudás mulattatta ; ha erősen fújta dudáját, egy mellette levő úri ember rángatózó arczczal csittitotta. A közönség megsajnálta s orvost hivatott, ki a páczienset megvizsgálván azt tapasztalta, hogy a szegény áldozat zsebében levő tolikés ágai a duda hangjára kinyílván, oldalába mélyedtek. Másik helyt egy paraszt gazda bort iván, markában tartotta 3 árva piczuláját, de a bor annyira savanyú volt, hogy ivás közben a pénz apróra váltódott föl. Ezek és hasonló dolgok szemlélése után, kezembe az összevett óriási csomó virággal, zsebeimbenpuszedlik halmazával bolyongtam össze-visz- sza, mig végre Nagysád kecses alakja feltűnt szemeim előtt. Sötét-kék ruhában volt. Igen jól illett arczához. De hiszen melyik ruhája nem illenék jól?! mindegy akár fehér, akár rózsaszín, vagy barna. Mivel ismeretlen hölgyektől vala környezve, csupán köszönteni mertem. Majd kimagyarázhatatlan bátorság szállott meg s én Nagysádékhoz mentem ügyes (engedjen egy bókot magamnak) vakmerőséggel mutatván be ( az ismeretleneknek magamat. Ezután már nem tágítottam Nagysád mellől s hű lovagja maradtam mindvégig; még a hajón is, hol a gép katlanja mellett állva a kebelemben dúló tűz s főkép a kazán roppant hősége eleinte majdnem pecsenyévé készített, de a hűvös esti szellő ez utóbbi hőséget csökkenté s én nyugodtan szemléltem a vidéket és . . . Nagysádot. Kicsiny kezében tartott egy tárgyat s a vidék szemléletében merülve öntudatlanul ajakéhoz tette, nem is gondolt rá, hogy én mennyire megörültem annak a véletlen esetnek, mert e tárgy birtokomban van s most ereklyeként őrzöm. A hajó azonban minden igyekezetem daczára sem jutott még ekkor zátonyra s a mi rövid irtunknak is vége lett. Ezért megharagudtam és megfogadtam, hogy nem utazom többé hajón, ha csak Nagysád is ott nem lesz. Még jókor értünk haza s a kapu bosszúságomra, nyitva volt. Bementek. Én meg elmentem a „ Káptalan “ba s Hornungtól egy porczió legyezőt kértem, de ő azt mondta, mára ilyen nem készült. Ekkor vettem észre szórakozottságomat. Mindenütt a legyező kisértett. Megvacsorálván, haza tértem s egész éjjel tengeri hajón utaztam, irtózatos japáni legyezők társaságában s aranyos felhők közül egy Nemtő mosolygott le reám . . . nem tudom, talán gúnyosan. Olyan volt az arcza, mint . . . Nagysádé!

A népünnepély óta többször láttam s vártam az alkalmat, hogy megint közelébe juthassak, de nem sikerült, 18-ika elmúlt s én nem gratulálhattam ! Igaz!! Én Istenem, én gratulálni akartam s ime!! . . . De mikor annyira megzavarta öreg fejemet! . . . Nagysád n . . . én . . . nekem most alkalmam volna gratu- álni, de most meg szavakat nem találok érzelmeim kifejezésére.'

Most már csak egyre kérem : el ne áruljon senkinek, mert ha kopaszodó agglegény létemre kisül rólam, hogy vén szivem mélyén ifjú érzelmeket tápláltam bájos Nagysád iránt, ki kell bujdosnom a világból, vagy a Dunába kell magam ölnöm, a hol pedig népünnepély alkalmával minden propelleren megjelennék vézna, kísérteties alakom. Hive Cs. R.

A közönség köréből.*)

Mélyen tisztelt Szerkesztő úr!

Kérem alanti sorokat becses lapjában felvenni, illusztrálásául annak, mily dicső közegekkel rendelkezik Vácz város rendőrsége.

Tegnap este a Molnár-utczában előfordult tűzesetnél minden a közelben lakó és tisztes érzületű ember sietett, a vész színhelyére, hogy erejéhez képest elfojtani segítse a dühödt elemet, ami rövid, de kemény munka után sikerült is, anélkül, hogy a rend fentar- tására kirendelt városi őrségnek nagyobb hivatalos teendője akadt volna.

Miután a tűz el volt oltva és minden további veszély elhárítva, kiki iparkodott haza, ismerőseivel élénk eszmecserébe bocsátkozva, köztük e sorok Írója is és miután munka után ős időktől fogva jól esik a nyugalom, rágyújtott szivarkára és mint oly ember, ki megtette kötelességét, a legnyugodtabban ballagott hazafelé, nem számítva a szent Ilermandad dicső végtagjával Fabriczy biztossal, ki ezen pillanatban nem mint egy bomba, hanem mint egy lékett kapott Montgolfier léggömb zuhant az illető fiatal emberre s a leg- brutálisabban rárivalt, hogy:

„El azzal a czigarettával“ s még mielőtt az illető tudta volna miről is van szó, ki is ütötte azt a kezéből.

Természetes, hogy ily kvalifikálhatlan eljárást senki sem fog szó nélkül tűrni, s miután az illető azt követelte, hogy legalább tisztességes emberhez illő módon közölje a mondókáját, az érdemdús biztos még lökdösni és kötekedni kezdett azon indokolással, hogy: „Mit? Tisztességesen beszélni? Povájácscsal ?“ De már ezzel csúnyául csúffá tette Fabriczy uram Aesopus meséjét, mert mig ennek a békája megpukkadt, emez fényesen elérte a szándékát, bebizonyítva egyszersmind azt is, hogy ama bizonyos kritikus negyvenedik születés napot is elmulasztotta.

Kérdem már most az igen tisztelt Szerkesztő úrtól, van-e Váczon rendszabály, mely megtiltja a tűzeset után való szivarozást és ha van, jogában áll-e akárkinek a közönséggel ily brutális módon bánni? Soraimnak becses lapjában való közlését kérve Váczon, 1893. évi augusztus hó 16-án

kiváló tisztelettel

Rosenberg Mihály

elektrikus a váczi fegyintézetben.

Levél a szerkesztőhöz.

Tisztelt Uram!

Ugyan kérem, mondja meg, mi czélja van az újságírásnak, ha az a tulajdonképpeni — nem állapotokkal, — hanem nyavalyákkal nem foglalkozik s azokat akarva vagy nem akarva elhallgatja?

Azt hiszik önök, ha megemlékeznek a néha napján megtartott bankettok dikczióiról, sőt sokszor hasáb számra közii 1c azokat a furcsa dolgokat, akkor zsurnalisztikái feladatuknak eleget tesznek?

Vagy az ön lapja is Szerkesztő úr csak arra való, hogy port hintsenek a világ — oh, pardon ! — a vá- cziak szemébe?

Azt hiszi ön is, ha a polgármester szigorú rendeletét, melyet a kolera ellen oly magas hangon irt, hogy annál hatásosabb legyen, a lapba beveszi, nem jön be a kolera? Én annyit mondok önnek is, meg azoknak is, akik ezt a zsurnált olvassák, mely csak arra látszik teremtve lenni, hogy a váczi talmi Caesaroknak dicshimnuszokat orbákoljon, ha azok a d . . . állapotok egyes utczákon, hogy az álló mocsárok bűzétől járni sem lehet, meg nem szűnnek, a kolera nemsokára névjegyeket fog nyomatni az ön nyomdájukban.

*) Szivesen adunk helyet e rovatban a közérdekű esetek elmondására, de ennek felelősége mindenkor a beküldőt terheli. Szerk.

Nem restelik azt önök, hogy nagy hazánkfia nevére Kossuth Lajosra keresztelt utczákon olyan skandáló zus bűz van, zöldelő és sárguló mocsaraktól, hogy másnak nem lehet mondani, mint pestisnek ? Hiszen ott már gombák tenyésznek, a budapesti-főúton pedig az akáczfák fűzfákká változnak, a bűzös mocsarak szélén ! Ezek főhelyek. No meg a székesegyház környéke is, az is megüti a mértéket d . . . dolgában.

Persze ez nem parádé, ezt felemlíteni nem olyan hízelgő, mint egy dikezió. Ez egy része azon szomorú állapotoknak, melyek itt nem uralkodnak — ez nagyon szép szó — vácziasan kell magam kifejezni — povolyacskodnak!

És önök meg azt remélik, hogy ide idegenek jönnek? Hová? Port nyelni? Szagulni? Ha egy látószervekkel és szaglással biró ember, mert önök úgy látszik, se nem látnak, csak parádét, se nem szagolnak — mondom — ha ilyen ember bejön a Széclienyi- utczán visszaszalad. (No legnagyobb magyar, a te nevedet is jobb helyre tehették volna, mint ebbe a zsib- vásáros utczába!) A fenti állításomra tudok esetet. Egy kormánypárti képviselővel történt ez. Visszament s elutazott Visegrádra.

Aztán az is miféle divat, hogy nem katonatisztek, hanem dilletans czibil lovagolok elállják a gyalogjárdát s az ember kénytelen az út közepén a lótrágyában gázolni? Ez meg velem történt.

A múlt vasárnap itt volt az Egyetértés férfi-dalkör, akik hallották őket énekelni, látták kedélyesen és igazán jó kedvvel mulatni nők társaságában, azoknak csodálkozásukban tátva maradt a szájuk! Mert Váczon még egyebet nem láttam az ő hirlapilag fényesen sikerült mulatságaikon, mint gőgöt, amilyentől tisztességesen beszélni sem tudnak. Volt itt is dalárda, de szétment, mert N.-nek kevés volt X. azért maradt ki a dalegyesületből, X.-nek nem tetszett Y. és igy tovább.

Dummheit und Stolz,

Wachst auf einem Holz!

(A butaság és gőg Egy bokorban nőtt!)

Maradjon valami jövőre is. Tisztelettel

S. E.

Közgazdaság.

Elmélkedés az aratás után.

(K.) Most, hogy az aratásnak vége van és a csép- lésnek ma-holnap a végére járunk, önkéntelenül is foglalkoznunk kell meződazdaságunk jelenlegi helyzetével.

Nyilvánvaló, hogy a termésnek nemcsak kvalitására, de mennyiségére is nagy befolyással birnaak a mi- velési eszközök és hogy a jó és praktikus gépek alkalmazása valamely gazdaság fölvirágoztatására elsőrangú tényező.

Határozottan örvendetes jelenségnek tartjuk, hogy gazdáink is mindinkább belátják eme tény rendkívüli előnyeit, és bízvást elmondhatjuk, hogy manapság már minden valamire való földbirtok gépekkel mivelődik és a gazda, ha csak anyagi helyzete megengedi, géppel csépli ki a gabonáját.

A mezőgazdasági és egyáltalán a talajmivelési eszközök ennélfogva olyan keresletnek örvendenek. Magyarországon, mint a milyennek eddig soha. Erre enged következtetni főleg az a körülmény is, hogy — például csak legkitűnőbb e fajta mezőgazdasági gépgyárunkat említsük, — az „Első magyar gazdasági gépgyár részvénytársulat“ melynek bár óriási raktára volt cséplőgépekből, sőt ezeket folytatólagosan gyártotta is, készítményeit a legutolsó darabig mind eladta.

Ebből azonban egyéb tanulságot is levonhatunk Kétségtelenül be van ugyanis ez által bizonyítva, hogy az angol és cseh mezőgazdasági gépek mind nagyobb tért vesztenek nálunk és az a horribilis összeg, mely ez ideig a külföldre vándorolt ki, most hazánkban marad.

És ez nem is lehet máskép. Elvégre is gazdaközönségünk mindinkább belátja, hogy a hazánkban gyártott gépek inkább talalviszonyainkhoz vannak alkalmazva, mint azok, a melyeket a külföldi gyárak készítenek.

A magyarországi gazdasági gépgyárak közül különösen a fentemlitett vállalat egészen uj életet teremtett a gazdasági gépek és eszközök piaczán és nagy része van benne, hogy a keresletet a gazdaközönség között felébresztette és őket minden sovinistikus rábeszélés mellőzésével, szükségletük fedezésénél a hazai gyártmányokra figyelmessé tette.

Régen, mikor a gazda gépet vásárolt, nem tudott mit csinálni vele, ha véletlenül abban hiba történt. A fellendült magyar üzleti politika ilyen kellemetlen helyzetből ma hamarosan kirántja a gazdát, mert a nevezett gyár az egész országban mindenfelé állandóan utazó gépészeket tart, a kik minden portára benéznek, a hol a gyárnak készítményei vannak, hogy az esetleges bajokon segítsenek. Munkaközben szemlélik meg a gépet, hogy az észlelő hibát kijavítsák.

Ez már magában véve nagy előny a gazdára és ennek a visszahatását a gyár is ma már annyira megérzi, hogy helyiségeinek megnagyobbitásához kellett hirtelen hozzáfognia, hogy nagyobb mennyiségben legyen képes előállítani gépeit.

A gyár például az idényre már oly nagy mennyiségben készítette vetőgépeit, hogy a mutatkozó keresletnek eleget tehessen, hogy már maga ezen körülmény állal is abba a kedvező helyzetbe juthatott, miszerint olcsóbban adhatja áruját, mint bármely más hasonló vállalat.

A szár és magfejlődésre nagy befolyással van a mag elvetése vagy elszórása és mivel meggyőződtünk, hogy a fen tnevezett gépgyár vetőgépei nemcsak felülmúlják, hanem túlszárnyalják a hasonnemü angol gyártmányokat, annak vetőgépeit minden gazdának jó lélekkel ajánlhatjuk.