Váci Hirlap, 1914 (28. évfolyam, 1-98. szám)
1914-09-23 / 72. szám
HuszonnyolcadiK évfolyam 72. szám. Vác, 1914. szeptember 23. VÁCI HÍRLAP PolitiKai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken : egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Gróf Csáky Károly-út 4. sz, (Iparudvar.) Nyilttér sora 30 fillér. Telefon-szám 17. Nemzeti zászlónkkal kezében esett el Bárdos Ernő, mondja Szepessy László honvédhadnagy, ki most jött haza a szerb harctérről. Srapnel-sebbel a bal térdében, huszonöt harci költeménnyel zsebében. Idehaza vajmi keveset tudnak — mondja Szepessy hadnagy — arról, hogy mi olt lenn Boszniában nem pihenünk, sőt diadalmasan megyünk előre. Hallottunk róla, hogy már Montenegrót könnyen elintézték (Nikitának már nincs ágyúja,) reánk az a feladat várt, hogy a királygyilkosokat büntessük meg. Mig bosnyák földön tartózkodtunk, mondhatom, nem volt szebb a katonaéletnél. A mi katonáinkat nemcsak a magyar haza területén, de lenn Boszniában is igazi szívességgel fogadták a lakosok, volt mindenből jó részünk, nem csoda tehát, hogy a bakák mindig nóíáztak. Ők mondták meg, hogy mii öl Írjak verset, másnap már az én nótámra masírozott az egész dandár, Ahol meg-megállíunk, apró kabaréelőadásokat rendeztünk, én felolvastam s egyszer az ezredes is meghívott felolvasásra. Pedig kutya rossz úton meneteltünk és micsoda hegyeken! Sokszor a rendes utat elmellőztük, magunk építettünk utat s azon vonultunk hegyre föl, hegyre le a Drináig. Szebrenicától kezdődött a meleg út. Itt már a komitácsi dolgozott, az igaz, hogy a komitácsi-seregnek is baja volt velünk, mert ha kezünkbe kerültek, csak a legközelebbi körtefáig jutottak el. Ide már hallatszott az ágyúk dörgése. Mikor a Ormához érkeztünk, örömmel értesültünk róla, hogy seregünk jórésze átlépte a folyót, szerb földön áll és már ágyúkat is zsákmányoltak a küzdelemben. Minden nagyobb baj nélkül keltünk át a Drinán, a melynek a közepe most tele van homokpadokkal és a belegázoló állatoknak legfeljebb a szügyig ér a viz. A'U pontonokon értük el a szerb területet. Ljubovicát már elhagytuk, az ellenség vissza volt szorítva. Csak a legmagasabb hegyen állt hat szerb ágyú elásva. Ezt a hegyet és az ágyúkat elfoglalni volt a legközelebbi napok munkája. A nagy hegy előtt két kisebb hegy állott: a Dugó 647 méter és a Seno- fon 918 méteres. Dugó alatt táboroztunk, mikor nagy sietve jött felénk az „emeletes“ hadnagy. Kitalálhatni, hogy Bárdos Ernő volt. Nem egy zászlóaljban szolgáltuk a hazát, de ha nem masíroztunk messzire, mindennap találkoztunk. A táborban elterjesztettem, hogy otthon Bárdost „api“ néven szólítjuk, a tisztek hát mind „api“-nak hívták, a legénység meg „emeletes“ hadnagynak. Koránt sem i volt ez gúnyolódás, sőt a bakák rajonglak Ernőért. Azl is mondhatom, hogy senkii ^em szerettek úgy, mint öt: a jó szivét levitte a harctérre is. Mondom az „emeletes“ hadnagynak: — Hová sietsz Ernő ? — Ezek a disznó szerbek mindig itt lábatlan kodnak kör ül öt tünk,meg jel entern, hogy legyünk valamit! Tovább sietett a tábornok felé, a tisztek azt mondták, dehogy fogja ezt jelenteni api. — A hogy én ismerem, megteszik mondottam rá és csakugyan igy volt. Onnan is tudtuk, mert biztosak voltunk benne, hogy az éjszaka pihenőnk lesz és reggel három órakor vonult mellettünk — az api zászló- alja. Mi voltunk legelői, Bárdosék utolértek s még tréfálkozva szólt nekem: — No Laci, aztán most már ne félj, megérkeztünk mi is! Kezet szorítottunk. Ez volt az utolsó szó és az utolsó kézszoritás. Többé nem láttam a mi szegény Ernőnket, a mi történt vele, hiteles előadásból tudom. Bárdos zászlóaljának kellett elfoglalnia Dugó hegyet. Elől az őrnagy, Krauss Emá- nuel, egy tetőtől talpig kedves úri ember, utána mint zászlóaljsegédtiszt Ernő. Már hajnalodon, mikor hallottuk a puskák ropogását, a srapnellek zúgását és láttuk, hogy a zászlóalj a kopár hegy felét már megmászta és minden poklon keresztül halad előre. A mint a bakák beszélik, Krauss őrnagy kezében zászló volt és pedig nemzeti színű. Én, a ki a külsőségeknek olyan bolondja vagyok, vettem tiz koronáért Sarajevoban és Szebrenicán áldotta meg azt a papunk. — Hol a zászlónk? kiáltotta az őrnagy — ide, előre fiúk velem! és a következő pillanatban egy golyó fúrta át a bátran előre törő hős nyakát. Elbukott a zászlóval. Bárdos api a nyomában volt s rögtön felkapta a szent zászlót, magasra emelte, egy kicsit féloldalt fordult és zúgott a szava: — Utánam fiaim, a zászló után! Ámde ismét célba vették a vezért: a szerb golyó Bárdost a has táján érte el s a bátor katona összerogyott. (Szepessynek ezzel az előadásával értjük meg Bárdosnak a ljubovicai kórházban mondott utolsó szavait: — Legalább a hegyet elfoglaltuk? Az igenlő válaszra aztán igy felelt: No akkor jól van!) A csata után hallom a telefonjelentést, melyet a táborba leadtak: „Llerr Major Krauss verwundet, oder todt, Herr Adjud- fanl Bárdos todt, oder schwer verwundet.“ A szomorú híradás mindnyájunk szivét találta. Könny csordult ki a szemünkből. Dugó tehát a miénk volt. Mentünk előre. Most a Senofon-hegyre került a sor. Ezt aztán elfoglalni a mi zászlóaljunk kötelessége volt. Az ismeri recipe szerint kora reggel in! dúltunk. Utunk erdőn vitt keresztül, először a komitáesik háborgattak, de később a srapnel kezdeti kiál Ihatatlan lenni. A mint előre haladunk, egyszer csak rám kiálta nak a bakák: — Hadnagy úr, vigyázzon, komitácsi van a fán! Melyik fán ? — Ott, ott, a melyik mellett áll! Képzelheti a jelenetet. Ismertük már a komitáesik harcmodorát: ülnek a fán, elrejtve a gályák között, engedik a sereget elmasirozni s aztán hátba támadják s mire a bakák észbe kapnak, egész csomó ember földön fekszik a golyójától. Most itt állok gyönyörű célpontnak, akár fejem tetejét veheti egyenesen célba. Vigyázzon hadnagy úr, most lepisz Icáijuk a betyár szerbet! Vagy húsz Mannlicher emelkedett a fa koronája felé, csak úgy porzott a komitácsi ruhája, mikor a golyók átlyuggatíák. Ámde csak a ruhája, mert a komitácsi nem volt benne. A gazember minket félrevezetni rakta fel azokat, hitvány bőrét biztos helyre vitte, a honnan talán ártani tud nekünk. Most aztán megindult a hajsza utána, mert gondolhattuk, hogy ha nem is lőhet ránk, legalább kémkedik és hirt visz állásainkról. Ebben a keresésben elhagyott az óvatosság. A srapnelt zúgásáról meg lehet ismerni, hogy honnan jön és körülbelül hol patlan szét. Ilyenkor egymást figyelmeztetjük s egy, két lépés jobbra vagy balra, kikerüljük a szerb veszedelmet. Most elfeledkeztem róla és . . . iszonyú csatlanás, egy-két emberem földön fekszik, én pedig menni akarok tovább. — Hadnagy úr, nem érzi, megvan sebe- sitve. Folyik a vére a nadrágon át, mondják nekem többen s addig, mig meg nem találtam, hol véres a ruhám, semmit sem éreztem. A bal térdkalácsomtól végig lefelé. roncsolt a srapnel-lövedék és a nadrágom már csupa vér volt. Összeestem. Nem sokára jöttek sebesültszállítók és elvittek az első kötöző helyre. Később átvitték a sebrenicai kórházba, a hol egy éjszakát töltöttem ágyban, de álmatlanul. Az a hir volt elterjedve ugyanis, hogy a komi- tácsik elkerültek minket és hátunk mögött fognak pusztítani és öldökölni. Reggel hordágyon ismét tovább vittek, mig egy vöröskeresztes autóra nem kerültem. Ez elvitt Dolnja-Tuzlára, de hely nem volt, mentünk tovább Maglájra. Sokan voltunk sebesültek, mondhatom, soha nem látott szívességgel vett körül a nép és az intelligencia. Elég ha azzal illusztrálom, hogy Maglájtól Bródig, ezen a rövid vonalon éppen háromszor ebédeltünk. Vöröskeresztes vonatunk t. i. három helyen állt meg és a párolgó, kitűnő levestől a libáig és cukros süteményig minden jóval elláttak. Bródba sokáig kellett a Budapest felé csatlakozó vonatra várni, hál szépen lemásoltam azt a huszonöt költeményt, a melyeket Boszniában irtani. A jövő héten kiadom, ez lesz a cime : A virágos vonaltól a vöröskeresztes vonatig. Alikor társaim meghallották, hogy az éjszakám milyen munkába telt el, megfenyegetlek: — Megérdemelnéd, hogy soh’se kerülj haza Boszniából!. . . Nem vártam be a vöröskeresztes sebesült szállító vonatol, hazatértem gyorsvonaton kis családom körébe.
