Váci Hirlap, 1912 (26. évfolyam, 1-100. szám)
1912-07-10 / 53. szám
Huazonhatodih évfolyam 53. szám. Vác, 1912. julius 10. PolitiKai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken : egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Bercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal : Gróf Csáky Károly-út 4. sz, (iparudvar.) Nyilttér sora öO fillér. Telefon-szám 17. Idei termésünk. Vác, jul. 8. Pét r-Pál táján megkezdődött az aratás, mely a gazdaközönség munkáját a főterméssel, a gabonafélék terméseredményeivel jutalmazza. Ha ugyan jutalmazza, mert bizony sokszor bünteti. Bünteti a rossz munkát, a nemtörődömséget, a tudatlanságot. Mert hiszen nálunk a jó termés úgyszólván csak az időjárástól függ, holott a fejlettebb nyugoti államokban a magas kultúra erősebben befolyásolja és korrigálja a természet működését. Mi még ettől az eszményi állapottól messze vagyunk. A föld mi velésügyi minisztérium legutóbbi jelentése szerint a mezőgazdasági terményekből — a gyümölcstől eltekintve — jó közepes termést várhatunk. De hát miben nyilvánul nálunk ez a jó közepes termés? Búzából 772, rozsból 738 kg. holdankénti átlagban, a melyből épen csak a mai magas gabonaárak mellett remélhetünk némi jövedelmezőséget, mert a termelési költség évről-évre és holt bizonyossággal drágul. De hát mi ez a Német birodalom 1903—1907. évi középátlaga a búzából 1141 kg., a rozsból 932 kg. átlag mellett? Mi ez akkor, ha számításba vesszük, hogy a kapás és szálas takarmánynövényekből a terméstöbblet még jóval nagyobb és hogy ezt a terméstöbbletet állattenyésztésükben kitünően hasznosítják. Hiszen csak egy q. búzatermés átlag kát. holdanként 20 koronával gyarapítja a fö'd jövedelmét. Németország átlagos búzatermése pedig 464 kg-mal több, mint a mienk, tehát ott a föld jövedelmezősége kát. holdanként 93 koronával meghaladja a mienkét, a mely egy hold földnél 2000, a német birodalmi 45'3 millió hold szántóföldnél pedig több, mint nyolcvan miliárd korona értékemelkedést képvisel. A német birodalmi mezőgazdasági munkásviszonyok azonban semmivel sem kedvezőbbek és viszont a termelési költségek sem nagyobbak, mint nálunk és igy a felsorolt adatok oly hatalmas nemzeti vagyongyarapodást jelentenek, a mely a megfelelő ipari fejlődés mellett a német nemzetet igazi világhatalommá tette. Annyi bizonyos, hogy mezőgazdasági termelésben — a hazai anyaföld termőképességét, éghajlati és munkásviszonyainkat tekintetbe véve — ma bátran versenyezhetünk a Német birodalommal, csak épen a főtényezőt, a gazdasági szaktudást kell tőlük elsajátítani. És ez épen nem lehetetlen, mert a jó Isten a magyar népet olyan tehetséggel és munkabírással áldotta meg, a melyet más nemzetre nem pazarolt. És hogy ez az istenadata nemzeti intelligencia a kellő szaktudássá képez- tessék, ez első sorban a magunk legsajátabb kötelessége saját magunkkal szemben. Minő kilátás nyílik meg a magyar nemzeti erő gyarapodására, ha mi a magyar föld termőképességét — búzában kifejezve — az utolsó öt évi 677 kg-ról csak 800 kg-ra is emeltük. Ez hazánk 22 millió hold szántóföldjén 550 millió korona évi jövedelmet és 11 milliárd vagyongyarapodást jelent csak a mezőgazdaságban. Pedig a mezőgazdasággal együtt — hiszen ez nálunk minden közgazda- sági gyarapodás kútforrása — az ipar és kereskedelem is együtt fejlődik. Bízvást és büszkén állíthatjuk tehát, hogy mihelyt termésátlagunk emelkedésével gyarapítjuk a nemzeti jövedelmet, egész közgazdasági életünk erős fellendülésnek fog indulni. Aratás idején helyénvaló az ilyenekről elmélkedni. Az idén, ha ugyan a további időjárás is kedvező lesz, a közepesnél aránylag jobb termésünk lesz, de ez is csak oly nyomorúságos átlagokkal, a melyek Németországban határozottan rossz termésszámba mennének. És ezt a szűkös eredményt is jóformán csak a jó Isten kegyeimének köszönhetjük, mely a jövő évi termésig áttengeti a magyar gazdaközönséget, de korántsem tudja meggátolni annak a további eladósodását. Pedig a fegyver a nemzeti jólét fejlesztésére az istenadta termékenység a kezünkben van. Csak épen élni nem tudunk vele. Mert hogy a terméseredmény és ezzel a nemzeti jövedelem nálunk is óriási arányokban fokozható, azt bizonyítja az egyes kiváló alföldi gazdák példája, a kik aszályos években is tiz métermázsa átlagos búzatermést tudnak elérni. A nemzeti boldogulás főtényezöi a munka, a tőke és mindenek fölött az ezeket értékesítő és érvényesítő szaktudás. Tehát első sorban sokat tanulnunk és dolgoznunk kell s akkor majd a tőkét, az anyagiakban való önállóságot is megszerezzük a nemzeti jólét és függetlenség kivivására. Nyári zivatarban. Irta: Bánffy Gyula. Tikkasztó júliusi nap van. A fővárosi aszfaltburkolatot a járó-kelők lábai alatt a nap tüze ingadozóvá teszi. A körút hatalmas házai ebben az időtájban csak a baloldalon nyújtanak némi árnyékot. Egész népáradat vonul végig az árnyékos oldalon s ha egy-egy utca keresztezésénél elhalad, finom, puha női kezekben színes napernyők teszik tarkává az utca képét. Azonban a másik pillanat müve, hogy az erősen tűző nap sugarait az ég alján nagy, ólomszürke felhő takarja el. Hirtelen szél támad, mely az útjába kerülő utcai hulladékot magával ragadja. A másik pillanatban vakító villámlás kápráztatja el a szemeket, mit félelmetes menydörgés követ. Jön a zivatar. Mindenki iparkodik, hogy útban ne érje az s pár pillanat múlva az egész körút megtisztul a hullámzó néptől. Csak egy-egy elkésett alak iparkodik még megmententeni magát a közelgő zivatartól . . . Még egy villámlás cikkázik át az égen, még egy hatalmas dörrenés reszked- teti meg a levegőt s megered a zápor . . . * Dél van. A körúti bank egy fiatal tisztviselője beírta a pénztári könyvbe ma délelőtt az utolsó számot. A hivatalszolga illően köszönti a tisztviselőt s azzal bezárul a hivatal ajtaja. Kilép a kapun, látja, hogy borult az idő, de még csak a zivatar előjelei: szél, villámlás és dörgés együttes hangversenye játszik. Kabátja gallérját fölhajtja s úgy rohan a zivatar elől . . . Nem juthat céljához, félútban eléri a zápor. Egy kapu alatt húzza meg magát, hol a ház erkélye megóvja őt a zuhogó esőtől. Alig rázza le magáról a reá-hullott esőcsepeket, a kapu ajtaja, mely alatt menekvést talált, ebben a a kísérteties időben belülről kinyílik s azon egy csinos, alabastromfehér arcú, villogó kék- szemű leány lépett ki. De tovább nem juthatott, mert a zivatar még csak most kezdett az ő nevéhez méltóan bemutatkozni. A fiatal ember udvariasan köszönti a leányt s ő az egyik, a leány a kapu alja másik szögletében húzza meg magát. Néhány pillanatig szótlanul nézik a zivatart, mely útjokban visz- szatartja őket, mig végre a fiatal tisztviselő bátorságot vesz s alkalmi tárgyról megtöri a köztük levő csendet: — Nem fog sokáig tartani az eső. Az ilyen nyári zivatarok csak átvonulnak a városon s ismét szép, derült lesz az idő! — Csak egy félórával később kezdett volna esni! — türelmetlenkedett a leány. — A természet akaratán mi nem változtathatunk. Elég, ha az emberek a saját akaratukon változtatnak az idő járása szerint. — Jól fejezte ki magát, csak az emberek változtatják saját akaratukat! — hagyta helyben a leány az „emberek“ szót erősen hangsúlyozva. — Ne értsen félre, nagysád, az „emberek“ szó alatt kivétel nélkül értem a nőnemet is! A leány megrezzent e szavak hallatára stil- takozóan szólt : — Ha férfi előtt beszélek s annak szavaiból a nánem bármely rétegét a legkisebb hibával is vádolva látom, a leányok és asszonyok nevében kötelességemnek tartom, hogy ellene tiltakozzam. — Bocsásson meg, nagysád, hogy indulatát fölkeltettem, de engedje meg bebizonyítanom, hogy a nőnem iránt való védekezése nem minden esetben fedi a valóságot. — Tehát ön igaztalannak tartja védekezésemet ? Ön hazugnak tartja állításomat ? Egy leányét? Mit véthet egy nő a férfi ellen ? Be-, széljen sne vonja magára haragomat! — zúdítja a leány a fiatal tisztviselő arcába a kérdések egész halmazát. A tisztviselő közelebb lép a leányhoz és szól: — Odahaza, az én kis szülővárosomba, ezelőtt hat évvel megismertem egy kis leányt. Gyermekkoromban együtt játszottuk el a vakációt, együtt szaladgáltunk az utca porába. Mikor már kezdtem megemberesedni, a kis leányból is nagy leány lett, lassan-lassan széthúzódott közöttünk az a kapocs, mellyel tanítóink az iskola padjaiban szivünket, mint iskolatársakét egybe fűzte . . . — És mentői gyorsabban mentünk bele a
