Váci Hirlap, 1911 (25. évfolyam, 1-99. szám)
1911-03-15 / 21. szám
HuszonötödiK évfolyam 21, szám. Vác, 1911. március 15. VÁCI HÍRLAP Politikai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken : egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Gróf Csáky Károly-út 4. sz. (Iparudvar.) Nyilttér sora 60 fillér. Telefon-szám 17. 1911. március 15. Vác, márc. 14. Mikor Így, tavasszal megújul az örök élet és a piros napsugarak bimbót bontanak, visz- sza idéződik emlékünkbe egy olthatatlan fényességű idő, melyen a magyar nemzet páratlan egyértelműséggel áldozta életét és vérét függetlenségéért és szabadságának csorbitnat- lanságáért. 63 éves história ez ... és még ma is hűséges hozzánk. Még ma is viszszajár sötét aradi sírjából meg megdobbantani keblünket, szivünket hogy ha már nem is tudunk úgy lelkesedni, de legalább ne felejtsünk megemlékezni róla.. Az idők pedig nagyon sokatvál- toztak azóta. Változtak az idők s változtak az emberek. A megélhetés súlyosan nehezedő gondja kitép szivünkből minden kegyeletet és elkergeti az idealizmust. S ha az a nap máig is fel tudja a szent szabadság harcának emlékét bennünk idézni, legyen bizonyítéka ez annak, hogy dicső elődeink messze időkre előre mutattak példát és, hogy a nyomdokaikon járni nekünk szent kötelességünk. Régi virtusa a magyar embernek, hogy ünnepelni tud s szeret, de már ennek a nagy- napnak a fénye is kezd halványulni s lesz idő mikor a fényét elveszti teljesen és a mindennapi élet forgatagában, a létért való nagy küzdelemben észre se fogjuk venni, hogy „ma" van a legnagyobb napnak évfordulója, melyhez hasonló a világtörténelemben nem volt soha. Pedig bennünket nem hozhat össze ezen a nagy napon egy csöppje sem a hiúságnak, a kérkedésnek, mert hiszen a szabadságunk nap- jának hajnala elválaszthatatlanul egybe van kötve a világosi katasztrófával és az aradi Golgotával. Meg csak igazi jókedvvel sem gondolhatunk vissza rá, mert ha végig gondolunk azon a másfél esztendőn, lehetetlenség, hogy meg ne remegjünk, hogy össze ne borzadjunk a vadállati kegyetlenségek vissza- idézédésén. Egy hatalmas festőnek az a képe, hol akis gyermek Krisztus a keresztfával enyeleg, az arcát az égi ártatlanság glóriája beragyogja: igazi allegóriája a 48 és 49-es éveknek, ujjongó öröm, kitörő lelkesedés, könnyhullatás, kiáltó bosszú és tehetetlen lemondás vegyülé- sének. De úgy vagyunk mi mindennel, mi a töröktől, tatártól agyonmarcangolt vértanuk egymásnak örökös marcangoiásától is folyton szenvedünk. Nincs a külföldnek egyetlen nemzete, mely annyit szenvedett volna, mint a magyar, még azoktól is a kiknek tűzhelyét védelmezte. Nem is csoda, ha nemzeti imánk a Hymnusz és a Szózat könny patakba fúlnak, ha a Rá- kóczy kesergője úgy szól, mini a^. árván maradt szabadság zokogása leghívebb védőinek jeltelen sírja fölött, ha a legszentebb eszméért, a szabadságért való harcunk emlékén sem vehetjük fel a nemzeti szalagot, hanem sötét gyászfátyollal kell még azt is bevonnunk, ha az emlékezés lobbanására szivünknek el kell szorulnia. ÚTI KÉPEK az éjféli nap országából. Irta és a váci kát. lyceumban vetített képek kíséretében 1911. február 22-én felolvasta SCHANDL MIKLÓS. jó benne vagyunk már az éjszakában és mivel kissé borúik vagyis inkább ködös a levegő, nincs remény, hogy meglássuk az éjféli napot, az utasok jó része kabinjába tér; de az optimisták reménykednek, hiszen eddigi utunkban is hányszor megtörtént, hogy azt gondoltuk, legalább 24- óráig nem látjuk a napot a kődtől és alig néhány perc múlva már megint elöbújt, a köd sokszor, a mily hirtelen jön, olyan hirtelen el is tűnik, hogy utána másiknak adjon helyet. Az éjjel közeledik, a nyiít tengeren vagyunk, hacsak rövid időre is kiderül, a napot látnunk kell. Visszafojtott lélegzettel leste mindenki az óráját, de hiába, éjfél elmúlt, a nap nem bukkant elő. De a türelem rózsát terem, háromnegyed egykor éjfél után a maga teljes hideg pompájában fölragyogott a nap, a még fönnlevők valóságos lelkesedéssel köszöntötték, taps, kendölobogtatás, hip, híp, hurrá és tudja az ég, miféle felkiáltásokkal üdvözölték; mily örömet szerez a kitartás jutalma ? I Falán, ha a nap állandóan ragyogott volna egész nap, nem is lett volna olyan meglepő éjfélkor, egészen természetesnek találtuk volna. A nap már fölkelt, mi pedig nyugvóra tértünk, hogy másnap este újból kezdjük a várakozást. Bodű városa felé haladtunk ezenközben, a hová reggel meg is érkeztünk. Mivel éjjel sokáig vírrasztottunk, bizony nem igen akaród- zott fölkelni; de a csengő hangja nyolckor reggelire hív, erre már a tengeri levegőn kíéhe- j zett gyomor ösztökéli a gazdáját, hogy nem- i csak éjféli napfénnyel él az ember. A társaság 8 és 9 közt elfogyasztja az igazán formális reggelit - frokhost — a mi ebédnek is beválik; első fogás valami sült, ezt fölszoígálja a pincér, a többi mindenkinek a maga dolga, terített asztal várja az utast 8 és 9 közt, van itt két- szersűít, különféle tengeri hal, thea, kávé, tej, tojás, vaj, hideg húsok, nyers és főtt sonka, mindenki ehetík, a mennyi tetszik, csak a kabinjába elvinni már nem szabad. Két órakor szolgálják fel az ebédet —- míddag —, eléggé nemzetközi, vagyis inkább franezía, vegyítve skandináv ételekkel, természetesen most is bőségesen, a mit nem minden hajó konyhájáról lehet elmondani; a hajóstársaság, úgy látszik, nem sokat enged nyerni a konyha bérlőjének; az estebéd — aftensmad — a délihez hasonló és mindezért a vendéglős egy napra öt és fél skandináv koronát kap, a mi pénzünk szerint kb. 7 Korona, természetesen ital nélkül, a mi Skandináviában nagyon drága. Szóval reggel megérkeztünk Bodőbe, a kis kikötő városba; ugyanaz a látvány, kicsi faházak, cölöpökre épített raktárak. A vegetáció itt már erősen ritkul, a közönséges fenyő határán már túl vagyunk, ezentúl már csak a nyírfával találkoznak, melynek apró levelei árnyékot nem adnak, a mire különben nincs is Minél távolabb megyünk 1848 március 15-ikétöl, annál kétségbeejtőbb a jövő s lassanként minden reményünk elszáll, hogy valamikor újra kigyulhasson az a fényes láng, ' mely világitó fáklyának ígérkezett évezredeknek. Ha visszagondolunk a nagy márciusi napokra, mintha hallanánk a pesti fiatalság győzelmi mámorának hangos-'kiáltását, mintha előttünk kiáltanák ki a 12 pontot, mely előtt meg kellett hódolni még a koronás főnek is . . . s ma már nem látunk semmit ezekből. A 48 március 15-ike az a nap volt, mikor a szabadság utolsó gyertyalobbanásának izzó tüzére meghaltak az igazi rajongók. És aztán meghalt a szabadság is. Ezt pedig csak egy uj Magyarország támaszthatja fel. Csak az uj Magyarország romja lehet alapja egy igazinak. Dr. Csongor Gergely. HireK. Kragujevics Szpázó a váci fegyházban. A napokban szállíttatta be az igaságiigy- miniszterium a budapesti gyütőfogházból a váci orsz. fegyintézetbe Kargujevics Szpázó szigorló jogászt kinek homoszexuális hátterű deliktumait a budapesti lapok is bőven ismertették. szükség;. Kárpótlásul égig nyúló hegyekkel találkozunk, melyeknek kődbe vesző csúcsait hó és jég takarja . . . Mindinkább távolodunk a partoktól, keresztül megyünk a íéíemeletes Vestfjordon, hogy utunkba ejtsük a Lofotszíget- csoportot. A hajósokra félelmetes ez az ut, mert az Atlanti óceán és a Vestfjord vize itt hadakozik egymással, hogy kiegyenlítse a nívcant és e törekvésében alkotja a veszedelmes örvényeket, a melyek már annyi emberéletet kívántak. A Lofotszígetcsoport, melynek hegygerincei fűrészhez hasonlóan csipkézett vonalat írnak le, a tőkehalászat főkőzépponíja; nyáron elhagyatott ez a vidék, de februáríus, március és április hónapokban zsüfolva van halálbárkákkal; ilyenkor körülbelül 25 ezer halász van itt együtt különböző állomásokon, hogy ősszefog- dossák azt az óriási halmennyíséget, a mely ez ídötajt érkezik meg a Spítzbergák felöl; csak a tőkehalból fognak kb. 30 millió darabot. A emberi lakás itt már ritka; ott a hol a hegylánc és a tenger közt van egy keskeny földszaíag, láthatni még apró favískókat, néhol kis templomot, a mi az utas figyelmét magára vonja; azután megint órákig megy a hajó a nélkül, hogy az ember kezének nyomával találkoznánk. Az a végtelen magányosság, a mi itt uralkodik, az megható; semmi sem idéz elő az emberben szomorüságot, nyomort nem lát, mert élőlénnyel nem találkozik; nem lát fenyegető arcot, melytől talán csekély boldogságát kellene féltenie; minden oly nyugodt e tá-
