Váci Hirlap, 1907 (21. évfolyam, 1-102. szám)
1907-10-06 / 79. szám
Huszonegyedik évfolyam. 79. szám. Vác, 1907. október 6. VÁCI HÍRLAP Politikai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken: egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Mária-Terézia-rakpart 6. Hirdetések ára Q centiméterenkint 8 fillér. Nyilttér sora 60 fillér. Telefon-szám 17. Vértanuk napja, Vác, okt. 5. Ha végtelen időkig is fog állani ezen a helyen a magyar birodalom, sohase múljék el esztendő, hogy a krónikás október hatodikén föl ne elevenítse azt, a maga borzalmasságban fenséges halált, amelyet mártírjaink tizenhármán szenvedtek az aradi sáncok alatt. Mert az idő kereke hihetetlenül gyorsan forog. Az emberek a napi robotban elfásulnak, a mindennapi kenyérért véres verejtéket izzadnak, lótnák - futnak naphosszat és gondolatai szétforgá- csolódnak. Az emberek felejtenek. De a krónikás álljon mindig a helyén. És ne szorítkozzék csupán arra, hogy a tovairamló nap eseményeit tartja számon, hanem világítson be szövetnekével a múltakba, idézze fel ennek a sokat hányatott nemzetnek minden dicsőségét, minden gyászát és rázza fel velük alélt- ságukból az aléltakat, közönyükből a közönyöseket, álmukból az alvókat. A rég letűnt dicsőségből fakasszon uj lelkesedést, gyászból pedig facsarjon keserű könyeket, amelyek - mig végiggördülnek az arcokon - tettre késztetnek és nagy, merész elhatározásokat teremtenek. Mert a gyász önmagában nem elég. A tehetetlen siránkozás csak az egyén privilégiuma. Egy nemzet másképen gyászol. Fogadalommal. Megfogadja, hogy elhalt nagyjainak ideáljaihoz hű marad. Vagy ökölbe szorult kezekkel. Ha a hatalom elrabolja tőle nagyjait. Az aradi tizenhármat bitófára vitték . . . Azóta egy emberöltőnél is több múlt el. És sok minden megváltozott. Főkép az emberek. Manapság az a nézett uralkodik, hogy sokkal jobb megélni a hazafiságból, mint meghalni a hazáért. Vagy kényelmesebb elhagyni a hazát, mint nyomorogni a hazában. Szomorú, de igy van. És ez az oka, hogy az aradi mártírok emléke kettős sulylyal nehezedik a lelkünkre. Hiszen ők azzal a szent meggyőződéssel tették oda a nyakukat a hóhér hurokjába, hogy gyötrelmes kimúlásuk a mi újjászületésünk lesz. Hogy az ideál, amelyért meghalnak, kikéi a sírjukból és mint a szélviharban terjedő tűz, eget és földet betölt. Azt hitték, hogy az ő martiromságuk megváltja ezt az országot és hogy az ő haláluk lesz az engesztelő áldozat, amely minden bánatnak, minden szenvedésnek elejét veszi. Ebben a fölemelő tudatban mentek a halálba. Meghaltak. És a szenvedéseink sem múltak el. Voltak napok, amikor egy-két biztató fénysugár mosolygott reánk. De aztán újra csak beborult fölöttünk a menyboltozat. Sivár, egyhangú szürkeség lett úrrá, nehéz, fojtó köd, amelyben botorkálva járunk,- keresve az ösvényt és meg nem találva. Az éles rögök meg- vérzik a lábainkat s hulló vérünk nyomai jelzik az úttalan utakat, a merre bolyongunk. Nincsen közöttünk egy sem, a kinek szavára a szürke párázat széjjel szakadozna. Pedig hogy követnők azt az egyet! Örömsikoltással, lelkünk odaadó hűségével, mámorittasan, szilaj kedvvel, vakon, a merre utunkat jelezné. De addig is, a mig eljön a mi a Messiásunk - mert el kell jönnie!- forduljunk igaz kegyelettel ama hősök sírja felé, a kik a haza- szeretettel legszebb példáját szolgáltatták. Az ő hantjaikon állva, ájtatosabb lesz az imádság, amelyet ajkaink rebegnek. Nincsen templom, a mely a lelkünket közelebb hozná az istenhez, mint az ő sirhalmuk. Ez a sirdomb megszentelt hely, a hazaszeretet oltára. Vegyük le a kalapunkat, görnyedjünk meg és imádkozzunk . . . Hírek. Őszi hangulatok. Reggel. A nap lusta. Nem tudja, vagy nem akarja lerúgni magáról a szürke ködtakarót. Hideg van. Az ember összeborzong, a mint meglálja a hegyek fölött gomolygó ködfátyolt, . . Az emberek felöltőben járnak, az asszonyok még az álmok birodalmában. Ilyenkor lehet a legszebbet álmodni egy mesés szabású őszi kosztümről, egy mulattató udvarLőról az elmúlt nyárról, az asszonyi álmokról — mindenről. . . Délben. Ragyog a nap. ügy szórja az aranyat, mint a tékozló, a kiknek úgy is mindegy. . . Ma-liolnap csődbe kerül. Szikrázik a verőfény. Sose halunk meg. Szombat éjjel van . . . Természetes tehát, hogy a füstös alacsony lebuj tömve van emberekkel. Kérges kezű munkások isszák el egy heti keresményüket, hogy azlán a következő héten legyen okuk átkozni a munkaadók kizsákmányolását. Az egyik asztalnál, szemben az ajtóval különösen hangos a társaság ... Az asztal tele van boros és pálin kás üvegekkel; olyik egészen üres — olyik pedig még meg sincs kezdve. Egy elázott ember kidülledt szemekkel, borgőzös szájjal ordítozva magyaráz a társainak, lón mondom nektek, hogy legnagyobb nyűg a nyakunkon az az asszony, meg a sok gyerek, ha asszony nem volna, vígan élhetnök a világunkat, az is huncut, aki az asszonyt kitanálta ... 1 Mér vettél hát magad mellé asszonyt, ha úgy nem kívánod látni még a fajtáját se? Kérdezi a mellette ülő, akinek a szemein még látszik, hogy némiképpen ura az eszének. Miért ? Hát azér, hogy legyen valaki, aki mossa az ingemet, ha piszkos lesz, megfőzze az ebédemet, ha megéhezek. — Igyunk cimborák! — E percben kinyílt az utcaajtó és a küszöbön megjelent egy sápadt fázó asszony. A szobából kitoluló meleg pára megfagyva, mint millió gyémántcsepp röpködött a levegőben, glóriát képezve az asz- szony feje fölött, aki mintául szolgálhatott volna a szenvedő Madonna szobrához. Lassú, vontatott lépésekkel mint aki nehezen bírja cipelni az élet terhét, közeledett az asztalhoz. Fázos, félős hangon szólt oda a lármás mulatóhoz, aki ép e pillanatban emelte magasra a teli boros üveget. János, elmúlt éjfél, gyere haza — várnak a gyerekek, fáznak is, éheznek is — várják az apjukat. Erigy haza, no János, kiált az egyik vad röhejjel. Érted jött az asszony, haza muszáj menni, mert különben borsóra térdepelsz. Csak azért sem megyek, ordított János, nekem bizony nem parancsol egy asszony 1 Nem akarok én neked parancsolni, válaszolt szelíden az asszony. Csak épen kérlek — igen szépen kérlek — gyere velem haza — félnek a gyerekek, ha nincs otthon az apjuk. Az már más — ha szépen kérnek, velem lehet beszélni. Szerbusz asszony, azt a kutyafáját ennek a huncut világnak. Igyál no! Huzz egy nagyot. Azzal már az asszony szájához nyomta a boros üveg száját. Nem kell, nem ihatnék, szabódott a szegény asszony. Iszol, asszony, juszt is iszol, különben nem látsz holnap reggelig. A szegény meggyötört lélek undorodva ivott az ura borából, jól ismerte, tudta, hogy két napig nem látja, ha ellenkezik vele, pedig hát odahaza két kis poronty ritt a kenyér után. Ezt mán szeretem, röhögött a részeg ember, úgy szép az asszony, ha engedelmes. Látjátok-e cimborák, igy kell a fehérnépet dresz- szirozni. Nagy nehezen felállt az asztaltól és tántorgó léptekkel követte az asszonyt, aki egy tekintetre sem méltatva az ura társait, kilépett az ajtón a fehér, hideghavas éjszakába. Azután kézen fogta és vezette haza, abba a nyomorúságos kis pincelakásba. De hát nem olyan könnyen, mint a szegény asszony- gondolta. Az ura minden pálinkamérés előtt nagy hajlandósága volt a pihenésre, utoljára pedig a járdaszélén nagy halmazban összekapart hótömegbe feküdt bele, égre-fölclre eskiidözve, hogy a most odahaza fekszik az ágyában és szörnyen megharagudott az asz- szonyra, aki őt ebből a jo pelyhes ágyból kiráncigálta. Vége lett ennek a kálvária járásnak is, -nagy nehezen hazaértek, ahol két éhes gyermek összebújva, dideregve várta az anyját. János, szólt könyörgő hangon az asszony, add ide a pénzedet, kell venni a gyerekeknek, egy kis bust is akarok sütni. Az ember bután bámult az asszonyra Add ide, ismétli az asszony, ha nálad marad, holnap estére egy krajcárunk se lesz. Nem kell ahhoz a holnap este, mivel hogy már most sincs egy megveszekedett fityingem sem, — azzal, mint aki egy jó viccet mondott, röhögött. Teremtő Istenem, tört ki az asszonyból a kétségbeesés, — hová tetted ember az egész heti bért. Elvitte a kártya, meg a bor, dadogta a részeg és tántorgó léptekkel ment az ágyához, ahol végignyulva hortyogó álomba esett. Az asszony nem akart hinni a füleinek. Odament az urához, kikutatta minden zse-
