Váczi Hirlap, 1888 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1888-09-30 / 40. szám

Vácz, 1888.

VÁCZI HÍRLAP.

diteüük meg néhány héttel ezelőtt lapunkban s ha a jó szándékot a telt részesének tekintjük, úgy látszik nem minden siker nélkül; mert városunknak a népnevelés terén egyik leghatható- sabb s legtevékenyebb faktora, a római kath. iskolaszék Csávólszky József kanonok elnöklete alatt legutóbb tartott ülésén magáévá tette az ügyet s elhatározta, hogy minden lehetőt elkövet arra nézve, hogy az ifjan elhalt boldog emlékű Varga János fegyintézeti igazgató által létesitett s a várostól e czélra elkérendő R á k ó c z y-s étatéren gyermekóvóintézetet állítson fel.

Az intézet felállításához szükséges pénzösszeg előteremtését — a mi elhagyatott szegény városunkban nagy feladat — sem tartja kivihetetlennek.

Ott van a házi szegények alapítványa. Tekintélyes összeg van pénztárában. Minthogy azok is házi szegények, a kik arra szorulnak, hogy gyermekeik az óvóintézetbe felvétessenek, teljesen jogos és méltányos, hogy a házi szegények pénzkészletének egy része az óvóintézet felállítására fordittassék. Ennek megengedését kieszközlendő az iskolaszék küldöttsége Csávolszky József kanonok vezetése alatt éppen ma tiszteleg dr, Schuszter Constantin megyés püspökünknél.

És e tőke a jóltevő gazdagoknak nemzeti és emberbaráti czélok elősegítésétől soha meg nem vont adományával és a társadalom közadakozása utján össze- gyüjtendő fillérekkel kiegészítve biztosan elég lesz a szükséges épület felállítására és berendezésére.

A város által vagyontalan árvák tar- tásáraévenkint megszavazott 900—1000 frt, valamint a jó tékonyczélu nőegylet jövedelmének feleslege és a helybeli pénzintézetek által e czclra megszavazandó évi járulék pedig biztosítani fogja az intézet fenntartását, melynek falai között

Mialatt Sziklay Tibor hú szolgáját utbaigazitá, maga mint valami havasi zerge szőkéit át a rohanó vizen magasra emelve karjai között drága terhét az élet nélküli Irént.

A mentés munkáját alig végezé be az utolsó Sziklay, midőn a Fény éri kastély rémséges robajjal omlott össze, romjai alátemetve mindent mit a Fenyéri ősök drága kincsként őriztek :

Régen történt, ma már csak hagyományból tudja a falu legöregebb lakója is a veszedelmet, mely a Fenyéri kastélyt elpusztitá; és valahányszor megkérdem a falu egyik vagy másik éltesebb lakóját: hogy is esett meg ez a Fényének puszfulása? könyes szemmel mondja el a jó palócz az ö hagyományos történetét. Azután pedig hozzá teszi, de ha az úr jobban akarja tudni a dolgot forduljon be a mi áldott jó plébános urunkhoz az többet mondhat, mert ő Írástudó.

— Hej Uram! „csak nem jó dolog, az ha az uraság haragszik egyik a másikával, pusztulás annak a vége ó reája úgy mint a szegény^ népre.“ Elmondom hát kívánságára azt a rég elfeledett történetet, mely bár meg ne történt volna soha, — szólott az agg lelkész, — miközben könyes szemeit torié azután folytatá.

— Ott láthatja uram a falu északi részén még a romokat, melyek a Fenyériek dicsőségének, fényének és végső pusztulásának szemtanúi voltak; ma már csak romok, melyekben a bagoly tanyáz, pincze üregeiben undok béka sereg és a sötétség lakói ütötték fel tanyájokat.

A délczeg erdei tölgy sorokat, vad cserje; a szaoályozott utakat rendetlen ösvény váltá fel.

— Pusztulás, enyészet végzi ott szomorú munkájú

événkint 50—60 kisded menekül bel meg az eddigi átlag szerint reájuk is biztosan bekövetkező haláltól.

Mi a magunk részéről őszintén gratulálunk a római kath. iskolaszék emberbaráti czélok betöltésére irányuló lépéséhez és ígérjük, hogy áldásos munkájában szerény tehetségünkhöz képest a sajtó utján mindenkor segítségére leszünk.

Felhívás.

A helybeli önkéntes tűzoltók parancs- noksága f. é. szeptember 28-dik napján tartott ülésén Scherer István egyesületi tag indítványára elhatározta, hogy egy később meghatározandó terv szerint és helyen felépítendő tűz - őrtorony költségeire leendő közadakozásra nyilvános gyűjtés utján hívja fel városunk nemes keblű társadalmát.

A nyilvános gyűjtés fáradságos munkáját az egyesület nevében Scherer István, váczi orsz. siketnémaintézeti tanár, egyesületünk tagja volt szives elvállalni.

A begyülendő pénzt egyesületünk pénz tárosa Mii Imán n Géza kereskedő keze- lendi, ki a meg'lelölt czélra szánt pénzeket az adakozóktól közvetlenül is átveszi és a befolyó pénzeknek egyelőre gyümölcsözöleg leendő elhelyezéséről fog gondoskodni.

Alulírott parancsnokság városunk lakói és birtokosai személyének és vagyonának tűzvész elleni sikeresebb megvédése czél- jából emberbaráti kötelességet vél teljesíteni, midőn városunk nagylelkű közönségét ez utón is felhívja, hogy az elül jelzett tüz-őrtorony felépítését pénzbeli adományával előmozdítani és ezáltal ezen városunk tűzvédelmi intézményeiben régen érzett szükségen segíteni szíveskedjék.

A parancsnokság e védelmi czél érdekében elfogad mindent, még a legcsekélyebb adományt is, mert a kitűzött czél elérésének biztosítékát nem az egyes adományok összege, hanem az adományozók lelkesültsége képezi.

Ügyüket a nagylelkű társadalom őszinte pártfogásába ajánlván az adományozóknak őszinte adományaikért, melyek hirlapilag fognak nyugtáztatni, — előre is köszönetét fejezi ki.

Váczon, 1888. szept. 28-án.

A váczi önkéntes tűzoltók parancsnoksága.

— Lakója az utolsó Fenyéri Tihamér és gyönyörűséges Irén leánya volt . . .

— Ott látja a leirt romoktól nem messze a hegy oldalon büszkén emelkedő falakat, ma már azok is csak emlékei a Sziklay család boldogabb idejének fényének.

— Az idő vasfoga itt is serényen működik, hogy az enyészetnek hálás munkát végezzen.

— Utolsó ura e büszke romoknak a szépségéről és jóságáról oly nevezetes gziklay Tibor volt.

— Régi gyűlölet fészkelte be magát e két család szivébe, s azt ki sem Írták onnan mig csak az utolsó szív dobogni meg nem szűnt

Fenyéri Tihamér, midőn atyja halálával gazdag birtokát átvette, hagyatékában ott leié a szenvedő állapotok között atyja utolsó kívánságát parancsát is: „gyűlöld a Sziklayakat, mert a szégyent mit nevünkre hoztak, csak az ő vérök moshatja le.“

— ígérem atyám, hogy a Fenyéri ősök méltó utóda fogok maradni, kívánságod parancs lesz egész éltemen.

Úgy legyen! sóhajt az agg és lelke elhagyá a megtört porhüvelyt.

És úgy lett.

Fenyéri Tihamér átélte zajos ifjú korát, könnyelműen pazarolta az ősök által szerzett vagyont, de hűen megőrzé a rábízott családi kincset: a Sziklayak iránti gyűlöletet.

Családi élete boldogságot nem hozott, mert epedő vágya, hogy neje fiú gyermekkel ajándékozza meg őt nem teljesedett be; egyetlen gyermeke Irén volt, ki apai szeretetét megnyerni csak azért nem volt képes, mert elkövető a nagy bűnt még születésekor, hogy nem született fiúnak.

J la tudnám, hogy-e leány gyermek szive egykor a bocsánatra tudna gonSzinészetünk.

Midőn e sorok napvilágot látnak, színészeink már útban lesznek Zombor felé.. Magukkal viszik — a deficzitet. Hogy mi az oka ennek ? nem nehéz kitalálni. De hogy még sem teljesen a publikum okozta Sághy nyári ekszpe- dicziójának meghiúsulását, evidens dolog mindazok előtt, kik a vidéki színészet életébe csak egy kissé is be vannak avatva. Egy vidéki színigazgatónak élelmesnek kell lennie. De ki foghatná ezt Sághy ra, aki semmi nyilvános helyen nem járt 5 heti itt időzése alatt, aki társadalmunk vezetőivel sem kereste az ismerettséget olyannyira, hogy csak azok ismerték őt, akiknek sikerült olykor a pénztárnál láthatni. Innen magyarázható, hogy társadalmi utón az agitáczió legfeljebb két jutalomjáték alkalmával folyt. Nem voltak ismerősei, barátai, összeköttetései — pedig a mi közönségünknél első sorban ilyenek a tettek rúgói. Ezzel azonban korántsem azt az osztályt mentegetjük, mely eljárhatott volna Thalia templomába.

A közönség közönye főleg a leg utóbbi héten érvényesült. Két előadást le kellett venni a műsorról jobban mondva: bekellett zárni a boltot, mert a pénztárban 3, mondva három forint találtatott. Mind a két előadás jujalomjáték akart lenni és pedig a legszorgalmasabb két művész jutalomjátéka.

Az egyik B e r k y karmesteré lett volna hétfőn. A közönség nem ismerte ezt az embert, de aki csak egy-két próbán jelen volt, tisztában lehetett azzal, hogy lelkiismeretes szakférfiúval van dolga. Annyit talán senki sem fáradozott a mi operette-saisonunkban, mint éppen ő. No de azért a sok veritékes munkáért, melyet a kötelességén felül fejtett ki, nem elég hála nyilvánul abban a három összegyűlt forintban?? (Azt is a karzat hozta egybe!)

A másik a fáradhatlan rendező s jeles művész, M o ó r i Sándor jutalomjátéka volt. Moórit ismertük mindnyájan, s talán egy kis publikuma is lett volna választott darabjának, ha az a fatális eső újra nem galibáskodik.

Szombaton „Egy éj Velen czében“ vig operette került színre csekély számú érdeklődők előtt s valószínűleg ez okozta, hogy a színészek sem remekeltek. A. Z o m b o r y Ilona is túlbecsülte hangterjedelmét s két hatalmas gixerrel kedveskedett a publikumnak. Játéka sem vetekedhetett az eddigiekkel. Deák szépen énekelt. Nyíregyházi „Jer kedvesein“ kezdetű olasz bájú halászdala nagyon szépen sikerült. Még Bánházy és FI a- v a s i igyekeztek megmenteni a darabot,

dőlni — mondá többször elkeseredett perczeiben — ugysaját kezemmel vetnék véget életének.

Hasonló több ily kifakedása és gyakran tanúsított méltatlankodása nejét a szelíd angyalt csakhamar megtörök, gyönge testét nemes lelke a sok szenvedés után elhagyá: s az alig gyermek leány árván maradt.

Neje halála után Fenyéri Tihamér rövid habozás után arra határozta magát, hogy Irént valami nevelő intézetbe adja, mert neveléséről otthon kellőleg nem gondoskodhatott.

Elhatározását tett követé; csak azzal a gondolattal nem tudott kibékülni soha sem, hogy gyermeke — távol tőle — u Sziklayak iránti gyűlöletet nem érzi át.

— Végre is ha a kort eléri, melyben a háztartást átveheti, magamhoz veszem és igyekszem lelkét elkészíteni azon érzelmek befogadására, melyek minden Fenyérinek drágán őrzött kincseit képezték.

Irén a nevelő intézetben nőtt fel, ott tölté idejét még a szünidők alatt sem látva atyját.

Tizenhat éves korában végre haza hozta atyja a nevelőintézetből és tudtára adá, hogy a ház vezetés képezi ezentúl teendőjét.

Mennyire örült a szelíd gyermek, midőn atyja ez elhatározását vele tudatá.

Kertet ápolni, virágokat ültetni, galambokat etetni és a mellett eg'y egész háztartás gondjait magára válalni: ez végtelen örömet szerzett neki.

Azután a szabad erdő lembdús fáival, dalos madaraival, a virágos rét gazdag füvével, melyben sétálni fog naponként: ez megzavará eszét, ennyi örömet ő nem érzett még soha.

Boldog volt, mint minő csak egy gyermekleány lehet, ki a komoly nevelő inI mely azonban menthetetlenül megbukot daczára gyönyörű zenéjének s vidár részleteinek. Nagyon meglátszott az égé szén, hogy csak hevenyében rántottál elő. A súgónak nehéz napja volt.

Vasárnap ismét jobban sikerült anyagi lag a népelőadás, mint az esti. A apró ság- lelkesedése oly derült és kedves lát ványt nyújtott, hogy sokáig fogják em legetni maguk a szereplők is. Az előadás ról komolyan fölös megemlékezni, hiszel más volt a czélja is, csupán Tisztainéró kell megjegyezni, hogy nagyobb sze repben elég ügyesen mutatta be magát

Szép és szabatos előadás volt az esti melylyel mintha jóvá akarta volna tenn: a primadonna tegnapi hibáit, ügyes tói leány volt. Dalait egy szálig mind meg tapsolták, sőt „De sok csillag ragyog az égen“ kezdetűt meg is kellett ismé telnie. Egész játéka a tegnapi ellentéte volt. Úgy látszik, hogy népszínműben jobban megfogja állani a helyét. Ágh Ilona, daczára nem az ő tehetségéhez akkomodált szerepnek jeles alakítást nyújtott. Ámbár kár a legszebb tehetségű tragikát naiv szerepekre kényszeríteni. M o ó r i n é ügyesen játszott a házsártos Orzse asszony szerepében. R ó z s á n é meg, mint javasasszony, kifogástalan alakot mutatott be. A férfiak közül a legtöbb tapsot Moóri és Deák aratta. M o ó r i minden túlzástól ment Miso volt, akinek tót nemzeti tánczát Flankával újra kívánta látni a közönség. D eáknalc pedig gyönyörű baritonja ma is elragadta a hallgatóságot. Játéka is természetes, jó volt. Tisztái az öreg tót szerepében folytonos derültséget provokált S z i n a y v a 1 együtt, aki a baromorvos komikus intriguáit szépen érvényre tudta emelni. Fekete a papucshőst csinálta ügyesen és természetesen, H e- v e s i (Lipták) jó alakítást nyújtott.

Kedden egy régiséget vettek elő a múzeumból. „József császár és Ábrahám, a bölcs, vagy Lévi, a bolygó zsidó.“ Két rőfös czim a more patrio. Az egész erős tendencziájú darab a lelkiismereti szabadság mellett. Amily szép az eszme, épp’ oly tapintatlanok az eszmét szolgáló eszközök. Mert egy vallásfelekezetet védeni, az iránta megrögzött előítéleteket megszüntetni, szép feladat, de csak úgy, ha más vallásnak nincs ez rovására. Ágh Ilona, mint mindig, úgy ma is jeles alak volt. De szerepköre nem engedte igazi tehetségét ragyogtatni. S z a p á r y Janke Cel- linában a vallási rajongásnak szép példája volt. De a mai est diadala Sághy- néé, ki az örült jelenetében oly elragadó hűséggel alakított, hogy a közönség (ismét csekély számú) nyílt színen kitapsolta s újra kihívta éljenzés között. V e s zSzeptember hó 30.

tézet szigorú szabályai alól elvonatva, szabadságának korlátlan ura lesz.

Öröme azonban rövid ideig tartott. A szabadság nem volt korlátlan. A nyert jog-ok és a rábízott kedves kötelességek egy rejtélyes tilalommal végződtek.

— Itthon létemkor — mondá Tenyéri leányának — sétáid velem fogod megtenni.

— Oh mi boldog vagyok jó atyám, hogy ezt a nagy kegyet megadod nékem, rebegé Irén — hálásan emelve fekete nagy szemeit atyjára.

— Hagyj fel hálálkodásoddal, ez akaratom, hogy a midőn itthon vagyok sétáid velem teszed meg, távollétem alatt pedig sem magad, sem pedig cselédeid kíséretében a kastélyt vagy kertjét elhagynod nem szabad.

— Akaratod parancs atyám, melyet megszegni nem fogok soha, — mond Irén. — Bánatos arcza azonban sejteni engedé, hogy atyjának eme parancsa fájdalommal tölté el keblét.

Még egyet!

Kerülj minden alkalmat, mely a gyűlölt Sziklay család bármely tagjával találkozásra vezet. Hogy miért ? ne kérdezd. Neked azt most úgy sem magyarázhatnám meg. Annyit elég tudnod, hogy őket gyűlölnöd kell, hogy megbocsátani egy Sziklaynak, egy Fenyéri sem tudott és, hogy ezt tenned neked sem lesz szabad.

— Megértettél Irén ?

— Atyám akaratod parancs előttem, ámbár megérteni nem tudlak.

— Most pedig menj végezd dolgaid és igyekezzél akaratomat mindenben teljesíteni.

Szegény Irén mi korai volt öröme szabadsága fölött! Szobájába érve, karszékbe veté magát és keservesen zokogott; szolid, nemes lelke fel nem fogta a ti-