Demény Antal: Gyulafehérvártól Veszprémig - Veszprémből Veszprémbe 1. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2014)
A végállomás – Veszprém
sek - vigasztalták. Másnap, röstellvén, hogy hallottuk, elmondták, most esett át a tűzkeresztségen. Mindezeket anyám fordította le, mert akkor még nagyon keveset tudtam németül. A katonai szakkifejezéseknek viszont egész tömege ragadt rám. Hiába, akkor az volt a divat. Hideg volt náluk is, nálunk is. Egyszer az egyikük azzal az indítvánnyal állt elő, hogy szerez ő fűtőanyagot, csak menjek vele elhozni. El is vitt egy a Budapesti úton található őrizetlen raktárhoz, megállt az ajtóban géppisztollyal, és mutatta, hogy szedjek össze annyi fát, ameny- nyit csak elbírunk. Már hazafelé tartottunk, amikor rájöttem, hogy aligha jártunk egyenes úton, mert ha ez az ö készletük lett volna, egészen más „szertartások" szerint szereztük volna be a tüzelőt. Azért persze vissza nem fordultam, alighanem fenéken is billentett volna. Egyik nap meglepetésemre román beszédet hallottam. „Vendégünk" jóképű, elegáns, fekete ruhás páncélos hadnagy volt. Szavait ezúttal apám fordította, s ahogy beszélt, kibontakozott hátborzongató története. Röviden: A román hadsereg tisztje volt, összeveszett parancsnokával, és a vita hevében lelőtte. Tisztában volt vele, hogy ilyesmiért a világ minden hadseregében halálbüntetés jár. Még mielőtt letartóztatták volna, gyorsan jelentkezett az SS-be. Egyszer még a Szovjetunió területén önként vállalkozót kértek egy nagyobb zsidó csoport legyilkolására. Jelentkezett. „Miért ne? Odaülhetek a gépfegyver mögé". Közben kedélyesen mesélte, mennyire bolondulnak érte a lányok, hány „menyasszonya" van a különböző városokban. A legborzasztóbb az volt, hogy mind a kettőt el lehetett hinni, jóképű volt és egyáltalán nem nézett ki tömegy- gyilkosnak, és az undorunkat is ajánlatos volt leplezni. A front pedig itt hullámzott a közelben. Állandóan és egyre erősebben hallható volt. Az oroszok elfoglalták Várpalotát is. Ha jól emlékszem, úgy mondták, Ősiig értek. Karácsonykor a szomszéd szobában ünnepeltek a németek. Most nem kemény katonanótákat énekeltek, hanem nagyon is emberi, polgári dalokat, csendesen, kulturáltan. Az utcán pedig egy páncéloson ülve - miközben nagy pelyhekben hullott a hó - csendesen dúdolta egy katona a „Stille Nacht"-ot. Éjszaka viszont nagy szaladgálásra és lövöldözésre ébredtünk. Már kezdtük azt hinni, hogy megjöttek a „felszabadítók," de aztán tisztázódott, egyszerűen csak az történt, hogy egyesek az „ünneplésnek" ezt a módját választották. Németek voltak-e, vagy nyilasok, nem sikerült eldönteni, mert a csizmatalpak és a fegyverek egy nyelven beszélnek. Az újévben váratlanul a németek lendültek támadásba. Nemcsak Várpalotát foglalták vissza, hanem Székesfehérvárt is, sőt egy helyen 82
