Demény Antal: Gyulafehérvártól Veszprémig - Veszprémből Veszprémbe 1. Veszprémi polgárok emlékiratai (Veszprém, 2014)
A végállomás – Veszprém
még a Dunához is kiértek. Offenzívájuk azonban a végső kifejletei illetően nem tévesztett meg minket. Sikereik nyilvánvalóan csak átmenetiek lehettek.Ekkor székesfehérvári menekülők tömege lepte el a várost, nagy részük meg sem állt Németországig. Ok már szereztek közvetlen tapasztalatokat, tudták, miért teszik. Élménybeszámolóikból fenyegető kép rajzolódott ki. A családban is felmerült, talán mégis nekünk is menni kellene. Apám azonban itt álljt parancsolt:- Valószínűleg nehéz idők várnak ránk, de magyarok vagyunk, a magyar sorsot vállalni kell. Németország nem a mi hazánk. Jóska bátyám egészen más megfontolásból, egyelőre szintén maradt. Örök optimizmusával most a nagy, általános német támadás kezdetét vélte felfedezni. Ha látott néhány páncélost a front elé menni, az szerinte a nagy átcsoportosítás kezdete volt a kétségtelen, döntő győzelemhez. Ha viszont sebesültszállító autók sora jött visszafelé, neki ahhoz is volt rózsaszín szemüvege:- Mégiscsak az oroszok győznek, de nem haj, amiket róluk terjesztenek, mind rémhírek, meglátjátok milyen korrektek lesznek. Hát mi meg is láttuk, hanem ő a feleségével az utolsó pillanatban mégiscsak elmenekült. Kemény tél volt, a környéket magas hó borította. Mégis, az utakat folyamatosan tisztán tartották, a hóekék le s fel jártak szakadatlanul. Veszprém a németek közvetlen hadtáp-területe volt. Sok tank, egyéb páncélozott jármű és teherautó volt mindenfelé. Három harckocsi, ha jól emlékszem Pz IV-esek, a lakásunkkal szemben levő kertben volt beásva. Még azt is megengedték, hogy belülről megnézzem, hiszen a legénység nagy része csak néhány évvel volt idősebb nálam. A sok német jelenléte meghívást jelentett a szovjet légierőnek. Jöttek is szépen, menetrendszerűen. Hat hétig - rossz időjárás miatt egy hét szünettel - naponta, pontosan hét órakor tették tiszteletüket. Korszerűtlen gépek voltak, kis sebességgel és aránylag apró bombákkal. Napközben a vadászok könnyen leszedték volna őket, este viszont vidáman röpködtek. A légvédelmi ágyúk jól ismert rövid sorozatai kellő kísérőzenét szolgáltattak, de hasznuk legfeljebb annyi lehetett, hogy a gépek így mégsem repülhettek be az ablakon, tisztes magasságban azonban eléggé láthatatlanok maradtak, Annál jobban láttak ők, mert serényen potyogtatták a „Sztálin-gyer- tyáikat". Ez volt a ledobott termitbombák népies neve. Az amerikai szőnyegbombázások után ezeket a légitámadásokat már nem vettük túlságosan komolyan. Apámmal ketten a kertben árnyékba 83
