Berhida, Kiskovácsi, Peremarton története és néprajza - A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 15. (Veszprém, 2000)

IV. A Rákóczi-szabadságharctól a polgári átalakulás kezdetéig (Liditneckert András)

A zsellérek csoportja az összesítés szerint 11 főből állt, de a saját gazdasággal és önállósággal nem rendelkezők ennél lényegesen nagyobb létszámú csoportot alkottak. Az összeírás 25 nemes és nyolc agilis 22-30 év közötti felnőtt fiút vett nyilvántartásba, akik gazdasági önállósággal nem rendelkeztek, apjuk vagy anyjuk fundusán éltek, és a nemesi felkelésre apjuk vagy anyjuk helyett vették számba őket. A nőnemesek közül mindössze kilenc gazdálkodott a maga szerzeményén. A felesége fundusán élt hét, az anyai örökségen három, egy agilis az apjával közös funduson, három pedig bérelt földön gazdálkodott. A peremartoni nemesség történetét nem lehet leírni csupán a birtokkategóriák megállapításával. Különbség volt közöttük abban is, ahogyan a nemesi rendbe bekerültek. Egyeseknek ez könnyebben, másoknak nehezebben ment, s előfordult, hogy zátonyra futott a nemesség bizonyításának kísérlete. Ilyenkor az illető legfeljebb nőnemes (agilis) lehetett, ha felesége vagy anyja nemesasszony volt. Voltak, akik a vármegyei nemességbe tartoztak mint vármegyei tisztségviselők, akik ha legalább vármegyei esküdtek voltak, a nemességükhöz nem férhetett kétség. A vármegyei nemességbe tartozó Losonczy család a megye egyik legismertebb családja lehetett a XVII-XVIII. század fordulója körüli években. Közülük Losonczy Farkas János, András, János fia Pál és István a nemességüket 1713. november 9-én Komárom vármegye által 1669-ben kiadott, III. Ferdinánd császártól kapott címerlevelükről (armálisukról) szóló bizonyságlevéllel igazolták.

11 Molnár Péter és István peremartoni lakosok elődei, Molnár Ferenc és Molnár János vármegyei esküdtek voltak, ezért, bár okleveleiket nem tudták bemutatni, 1713-ban a vármegye tisztségviselői élőszóval bizonyították a nemességüket. Ugyanekkor hasonló módon bizonyságot tettek Tóth János nemességéről is.

12 Többen címerlevelükkel (armális) igazolták nemességüket, voltak azonban olyanok, akik sem a vármegyei tisztségükkel, sem a címerlevelükkel nem tudták igazolni magukat. Ilyenkor vagy arra a nemesi telekre hivatkoztak, amelyen ők és elődeik éltek, vagy valamelyik peremartoni perben nemesemberként való szereplésüket hozták fel a nemességük igazolására. A peremartoni nemesi társadalomból az 1710-es években kivált az adománybirtokosok csoportja, elkülönült és szemben állt mindazokkal, akik nem szerepeltek az uralkodó által Peremartonra kiadott 1714. évi adománylevélben. A peremartoni nemesség vezetői a török kiűzése és a Rákóczi-szabadságharc után a birtokaikat nem látták biztonságban, emiatt 1714-ben Losonczy Farkas János és Virágh Pál vezetésével 18 nemes új adományba felkérte Peremartont az uralkodótól. Eredetileg 12-en voltak - Bakos Mihály, Csonka János, Losonczy Farkas János, Molnár István, Szalay János, Tóth János, Uzdy János, Vázsonyi Horváth Mihály, Veszprémi Péter, Veszprémi István, Virágh Pál és Virágh István -, de hat társukat egyezség alapján bevonták az új adomány megszerzésébe. A folyamodványukban nyolc darab 1626 és 1713 között keletkezett oklevelet soroltak fel, amelyek alapján a birtokaikat megszerezték, s amelyekhez az uralkodó egyetértését kérték, megerősítendő a bennük foglalt birtokszerzéseket. A királyi konszenzust III. Károlytól megkapták a bemutatott oklevelekhez: 1. Végh Zsuzsanna 1626-ban tett bevallása a győri káptalanban a peremartoniak részére, 2. 1689-ben peremartoniak és berhidaiak eladják malmukat Losonczy Farkas Jánosnak, 3.