Előadások Vas megye történetéről III. - Vas megyei levéltári füzetek 9. (Szombathely, 2000)

Adatok 1848/49 és utóélete Vas megyei eseményeihez - Csorba László: A százötven év 1848-a - egy historiográfiai példa tükrében

penséggel előre megfontoltan ideologizált képet időnként összevesse az eredetivel, és ha szükséges, a halottak és az élők iránti közös felelősségtől áthatva szorgalmazza a korrekciót. Ám ha ezt a tudományos feladatot számon is tartotta a hazai értelmiség, természetesen az sem volt véletlen, hogy az elmúlt tizenöt évtizedben elsősorban a politika volt a legfőbb megrendelője a 48-as témát és a korszakot a mindenkori aktualitások érdekében kizsákmányoló irodalomnak. Hiába tölt meg ma már egész könyvtárat a „nagy idök"-nek szentelt írások sora, a polcok háromnegyedén nem történeti tényekről, hanem az azokba koronként belevetített aktuálpolitikai értelmezésekről, évszázadot átívelőnek képzelt példákról, utókorhoz szólónak hitt üzenetekről szólnak a könyvek tucatjai. De szerencsére azért a szakkutatás sem hagyta magát, és a forrásanyag - főként a Habsburg Birodalom felbomlása óta a bécsi levéltárakban hozzáférhetővé váló fondok és állagok - fokozatos feltárása napjainkban már tetemesre növelte azoknak az alapmüveknek a számát, amelyek szerzői őszintén törekszenek a „sine ira et studio" követelményének érvényesítésére, így munkáik tárgyának a maguk valódi összefüggésrendszerében lezajlott eseményeket, főhőseiknek pedig a forrásokból hitelesen rekonstruálható történelmi személyiségeket választották. Ha számba akarnánk venni, hányféle irány, szándék, akarat motiválta a forradalom és az önvédelmi harc korának felidézését, szinte hiánytalanul kikerekedne belőle az elmúlt százötven esztendő ideológiatörténete. A szélsőségek érzékeltetésére elegendő a félévszázados évfordulók sajátos viszonyainak jelzése. 1898-ban még a trónon ült az aradi vértanúk hóhéra, és ha nem is központosulhatott személyében a nemzet szeretete - „apánknak" nem öt, hanem Kossuth Lajost hívta a magyar ember -, azért a boldog békeidők gyarapodása és a megszokás a jól ismert „ferencjóskás" idillbe merevítette az uralkodó alakját, lehetetlenné téve a legtöbb negyvennyolcas kérdésben az igazmondást. Ekkoriban Széchenyi és a békepárt tagjai kapták a koszorút, mert ők úgymond már akkor ugyanazért a harmóniáért harcoltak a jó király gonosz tanácsadóival, amelyet a kiegyezéssel ért el végül az ország, ötven esztendővel később, az 1948-as centenárium idején a kommunista hatalomátvétel fordulatának évét élte az ország, és hol naiv lelkesedés, hol rafinált csúsztatás, hol durva történelemhamisítás faragta át a halottak arcát, hogy végre hasonlítsanak egy kissé a Moszkvából érkező „különös emberek" csapatához. Innen nézve a birodalom osztrák fele gonosz, imperialista, népelnyomó hódítóvá változott, amelynek a szekerét idehaza árulók és megalkuvók tolták, és - egy magyar Marx híján - Petőfiék álmaiból és indulataiból állt össze a „mit kellett volna tenni?" mércéje. 330