Új Szó, 2022. augusztus (75. évfolyam, 177-202. szám)
2022-08-25 / 198. szám
2022. augusztus 25., csütörtök, 16. évfolyam, 34. szám Ablonczy Balázs történész, az ELTE BTK oktatója és az MTA BTK Történettudományi Intézet tudományos főmunkatársa, az első világháborút lezáró békeszerződés centenáriuma alkalmából felállított Trianon 100 kutatócsoport vezetője. Két éve jelent meg az Ismeretlen Trianon - Az összeomlás és a békeszerződés történetei, 1918-1921 című „komoly” könyve, nemrég pedig a Trianonhoz kapcsolódó legendákkal foglalkozó második munkája is napvilágot látott. A Száz év múlva lejár? - Újabb Trianonlegendák című kötet a populáris, illetve a társadalomban élő történelemképre fókuszál. A történészek általában nem foglalkoznak a mítoszokkal, a legendás történetekkel. így felvetődik a kérdés: honnan jött az ötlet, hogy közelebbről és alaposan megvizsgáld ezeket? Az egész még valamikor a kétezres évek elején kezdődött, az igazi szervező elme, Bárdi Nándor történész körében tartottam előadást ezekről a legendákról, kezdő doktori hallgatóként. Aztán valamivel később Romsics Ignác egy kötetet kezdeményezett, ez lett a Mítoszok és legendák a 20. századi magyar történelemről, 2002-ben: ebbe már bővebben dokumentálva megírtam ezeknek a legendáknak egy részét. Ebből lett az első kötet 2010-ben, Trianon-legendák címmel. Most éreztem szükségét, hogy tizenkét évvel az első kötet után írjak az azóta felbukkant legendákról. De ettől nem tanom magam legendairtó történésznek, ha valaki ránéz a könyveimre, láthatja, hogy írtam Teleki Pálról, a magyar turanizmus történetéről, Eszak-Erdélyről, a magyar-francia kapcsolatokról, a magyar-szlovák viszonyról és még sok mindenről. Tizenkét év telt el a Trianon-legendák megjelenése óta, amit azóta többször is kiadtak. Most mi ösztönzött arra, hogy újabbakat gyújts össze? Irtózatos gyorsasággal jönnek létre az új legendák, ennek ez az átok közösségi média is az oka, nyilván. Azt hittük, hogy a web 2.0 elhozza a tudás demokratizálását és a szólásszabadság kiterjesztését. Hát a fenéket! Temérdek hülyeséget meg gyűlöletet hoz, a félműveltség és a páváskodás diadalát. Van olyan legenda, az Apponyi Albert állítólagos beszédéről szóló, amely bizonyíthatóan az interneten született meg, négy-öt éve. Ehhez képest a könyvem nyilván csak utánlövés, mégis meg kellett csinálni. Rekonstruálható, miként születik meg egy legenda? Valaki kiötli, más átveszi, amaz elmondja egy nyilvános beszédében, a sajtó idézi, kisvártatva pedig úton-útfélen felbukkan? A legendáknak mindig van valami valóságmagva: igen, Georges Clemenceau-nak volt magyar menye, igen, volt vita a határról Somoskőújfalunál vagy Sátoraljaújhelynél, és néhány helyen valóban felszedték a vasútvonalakat a húszas-harmincas években. Ahhoz, hogy országosan elterjedjen egy ilyen történet, kellenek helyi vagy országos aktivisták, akik elmondják, megéneklik, irodalmi műbe emelik a történetet. Kellett hozzá az államszocializmus torzult tudomány- és oktatáspolitikája Magyarországon, amikor felborult a normális, demokratikus keretek között elvárt viszonyrendszer a tudomány, a közoktatás és a politika között - jelesül, a politika mondta meg mindenről, hogy közlésre, átadásra érdemes-e vagy sem —, ami ezeket a legendákat titkos tudássá avatta, ami szájról szájra terjedhetett csak, és birtokosait az igazság varázsával ruházta fel. A rendszerváltás után meg, egyrészt késő volt lefolytami ezeket a vitákat a hitelességről, a történeti források kezeléséről, a valós okokról, másrészt egy sor kistelepülésen - és ez főleg a határmegállapítással kapcsolatos legendákra vonatkozik -1990 után a helyiek úgy reméltek megújulást, kiemelkedést a hátrányos határ menti helyzetből, hogy e legendák köré teremtettek kultuszt, ezek körül szervezték újjá a helyi identitást. Az országos politika meg sok esetben felkarolta ezeket. Annak, aki még nem olvasta a legújabb könyvedet, hogyan magyaráznád el, miben különbözik a két hasonló tematikájú kötet? Furán hangozhat, de ez a mostani összeszedettebb mű, jobban célra tart, kevesebb a történelemfilozófián való bölcselkedés, és magukra a legendákra koncentrálnak az egyes fejezetek. Végre fellélegezhetünk, mert lejárt a békeszerződés? Ebben is különbözik a mostani könyv a korábbitól: 2010-ben kategorikusabb voltam, és azt írtam, hogy tulajdonképpen már lejárt, hiszen felváltotta az 1947-es párizsi békeszerződés. A mostani műben ezt árnyalom, mert a helyzet komplikáltabb: nem véledenül van benne ma is a hatályos magyar törvénytárban az 1921. évi XXXIII. törvény, „Nem biztos, hogy a történetírás áll nyerésre” Interjú Ablonczy Balázs történésszel ami a trianoni békeszerződés becikkelyezett változata. Van egy sor ország, amellyel nem írtunk alá új békeszerződést, emellett vannak olyan intézmények, amelyeknek nemzetközi jogi helyét a magyar jogban az 1921-es törvény jelöli ki: ilyen például a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet, az ILO. Jól érzem, hogy azért nem szigorú értelemben vett legendákról van itt mindig szó? Vannak a kötetben Trianonhoz kapcsolódó történetek, félinformációk, hamis toposzok. És szerepelnek olyan témák is - például, hogy miért nem védte meg a német Mackensen-hadsereg Erdélyt -, amelyek konkrétan nem kapcsolódnak a békeszerződéshez. Vagy arról van szó, hogy ami 1918 és 1920 között történt, mindenestül hatással volt arra, amit június 4-én a magyar delegáció Versailles-ban aláírt? Persze, biztosan van itt némi műfaji kavarodás. Nyilván leegyszerűsítő az elnevezés, de a közösségi emlékezetet ezek a sztorik formálják, és ez az emlékezet lineáris történet, politikatörténeti elemekre épül, és bizonyos értelemben kontinuus Tisza István meggyilkolásától Trianonig: minden oda vezet. Összességében mit lehet válaszolni arra, amikor azt olvassuk, halljuk, hogy a Balkánról és Romániából visszavonuló Mackensen tábornagy vezette német hadsereg felajánlotta, hogy a Székely Hadosztállyal közösen megvédené Erdélyt? Hát azt, hogy sajnos ez nem így volt. Mire a Székely Hadosztály, illetve az annak magvát adó alakulatok elkezdtek összegyűlni Kolozsváron, Mackensen tábornagy serege már jobbára elhagyta Erdélyt, de nagyrészt Magyarországot is. A tábornagynak egyébként esze ágában sem volt megvédeni Erdélyt, célja a minél előbbi hazaérés volt, ahogy a katonáinak is. De erre is érvényes az, ami általában a Trianon-legendák rendkívüli szívósságát adja: hogy egyszerű, átélhető magyarázatot adnak bonyolult, a nemzetközi diplomácia történetének ismeretét igénylő válaszok helyett. Apósaanyósa mindenkinek van, mindenki szívesebben gondol arra, hogy egy furfangos bíró megmentette a faluját, vagy egy orvosprofesszor kívánhatott egyvalamit az általa megmentett Antant-tiszttől. Ezek hétköznapi, átélhető szituációk, a megértés illúzióját adják az ismerőiknek, miközben a hősiesség, a fürfang, az árulás népmeséi motívumait is használják. A könyvedben olvashatjuk, hogy 2021-ben egy civil szervezet előterjesztést tett a helyi önkormányzathoz, hogy közteret nevezzenek el Kárpáti Piroska székely tanítónőről, az Üzenet Erdélyből című vers szerzőjéről, akit a román hatóságok Aradon kivégeztek. Ennek is utánajártál. Pontosan mi is a probléma ezzel a történettel? Nem feltétlenül az, hogy Kárpáti Piroska nem létezett: bőven vannak kitalált alakokról elnevezett utcáink, köztereink, Dugovics Titusztól Rozgonyi Piroskáig. Sőt, a munkahelyem, a Történettudományi Intézet egy olyan utcában van Budapest IX. kerületében, amelyet Tóth Kálmánról neveztek el. A bajai költő-politikus alkotta meg Dobó Katica alakját is, az egri hős, Dobó István fiktív lányáét, aki nem létezett, mégis közterek viselik a nevét. Róluk azonban azt lehet mondani, hogy van valamiféle művészeti-irodalmi kézzelfoghatóságuk, valaki megalkotta őket, és egy csomó ember számára a személyük mondott vagy ma is mond valamit; ha mást nem, azt, hogy az iskolai folyosón látott repró miatt mindenki agyába beleégett mondjuk Dugovics alakja. Kárpáti Piroska azonban nemcsak, hogy nem létezett, hanem azt a művet, amit neki tulajdonítanak, az Üzenet Erdélyből című irredenta verset, ami rendkívül népszerű volt a két világháború között, Tábori Piroska költőnő írta. Tábori termékeny fordító, szerkesztő és háztartási tanácsadó könyvek szerzője volt a két világháború között. Zsidó származásúként üldözték a vészkorszakban, a második világháború után pedig öngyilkos lett. Róla lehetne utcát elnevezni, meg is érdemelné: végül is trianoni sors. az övé is. (Folytatás a következő oldalon.)
