Új Szó, 2022. augusztus (75. évfolyam, 177-202. szám)
2022-08-25 / 198. szám
SZALON ■ 2022. AUGUSZTUS 25. www.ujszo.com (Folytatás a 35-oldalról.) Van-e kedvenc történeted a most megírtak között? Nem akarom az összes puskaport ellőni, de szerettem a vasútvonalak egyvágányúsításáról szóló ^történetet, mármint hogy Trianon miatt van az is, azért járnak lassabban a vonatok Magyarországon. Van benne személyes érintettség is, az egyik ilyen, állítólagosán csonkított vonal a dédszüleim kertjének végében húzódott Soroksáron. Szerettem ezt a fejezetet összerakni, szakértőkkel konzultálni, számomra teljesen ismereden vasúttechnikai ügyeket megérteni, azokkal molyolni. Ráadásul mindig emlékeztet majd egy mesés vonatútra Kiskunhalasra, tavaly ősszel. Szeretem a vonatozást, és bár a technikai részéhez egyáltalán nem értek, a vasúttal kapcsolatba hozott társadalomtörténetet mindig élvezettel olvasom. Azt hiszem, Krúdy mondta, hogy az emberiség utolsó értelmes találmánya a vasút. Bár ez talán túlzás, hiszen a legombolt nyakú ing és a szigszalag is később jött. A Balassagyarmatot megszálló cseh csapatok sikeres kiszorítása a városból a sike rés lokális honvédelem egyi példája. Miért nem tudott akkor általános mintává v ni? És egyáltalán: mi vezc a várost két héttel koráb megszálló cseh csapatok kiszorításához? Egyrészt, a csehszlovák reg 1918-1919 fordulóján ol) gyenge és szervezetlen volt, hogy a gyenge és szervezetlen magyar haderő is sikerrel vehette fel a harcot vele. A csehszlovák haderőt a nulláról kellett megszervezni, míg a románoknál és a szerbeknél azért ott állt egy megtépázott, mégiscsak harcedzett és végső soron a győztesekhez tartozó hadsereg, amely létszámában többszöröse volt a magyar haderőnek. Amely a Károlyi-kormány politikai hibái és - ezt ritkábban tesszük hozzá - a magyar társadalom enerváltsága és háborúellenessége miatt még a belgrádi fegyverszüneti egyezményben megállapított kereteket sem tudta kitölteni. Abban, ahogy látom, konszenzus van az egyébként nagyon eltérő nézeteket valló magyar történészek között is, hogy mindhárom nagyobb utódállami hadsereggel egyszerre nem volt esélye egy nagyobb magyar hadseregnek sem - mint ahogy például a Tanácsköztársaság hadseregének sem volt. A csehszlovák haderő 1919 elején Balassagyarmatnál megpróbálta ellenőrzése alá vonni a Csata-Ipolyság-Losonc vasútvonal Ipolytól délre futó részét. Az akciót egyébként maga Benes külügyminiszter is helytelenítette, mert attól tartott, hogy a békekonferencián rossz benyomást kelt a Párizsban megállapított demarkációs vonalnál mélyebb előrenyomulás - nem véletlen, hogy az 1919. január végi „csehkiverést” követő napokban nem indult ellentámadás. A kiűzést egy rendkívüli és országosan elmaradt pillanat tette lehetővé és reményt keltővé: ez pedig az inkább jobboldali városi polgárság, a szociáldemokrata vasutasok és a helyben található katonaság összefogása volt. Ennek volt szimbolikus pillanata Pongrácz György vármegyei főjegyző és Such István szociáldemokrata bizalmi férfiú publikus kézfogása, amivel megpecsételték a nagy szövetséget, amihez nemsokára csatlakoztak a város környéki falvakban, sok esetben felvidéki menekült polgárőrökből összeállt csapatok tisztjei is. Ez azonban csak rövid életű szövetség volt: a szociáldemokraták már a győztes ütközet másnapján elkezdték fúrni a függetlenségi főispánt, Rákóczy Istvánt, 1919 augusztusa után pedig megindult a vasutasok kiszorítása a helyi emlékezetből. Suchot sztrájkszervezés miatt el is bocsátották 1923-ban, előtte börtönben is ült, mert a Tanácsköztársaság idején szimpatizált a rezsimmel. Később a katonák és a polgárok emlékezete között is differenciák támadták, a harmincas években pedig a túlélő katonatisztek emlékezete sem egyezett már. Aztán az egész történetről megmukkanni sem lehetett 1945 után. A csehszlovákok egyébként 1919 augusztusában, a Tanácsköztársaság bukása után visszatértek Balassagyarmatra, és decemberig felügyelték a vasútállomást, ahonnan aztán a párizsi békekonferencia parancsolta ki őket. Szóval egy hősi helyi történet és a nemzetközi diplomácia egyik furcsa egybefonódásáról van szó - de a történetnek vannak tanulságai, bőven. Térjünk ki a szabadkőművesség szerepére is. Pár éve - döntően a publicisztikában - parázs vita zajlott a kérdésről. Igazi darázsfészekbe nyúl, aki a szabadkőművesség szerepét kutatja a történtekben? Az új kötetedben megvizsgálod, hogy a hazai és nemzetközi szabadkőműves páholyoknak milyen szerepük és hatásuk volt a békeszerződés alakulására. Mire jutottál a kutatásaid kapcsán? A könyv elég nagy terjedelemben foglalkozik ezekkel a kérdésekkel, nem tudom itt elismételni az egészet. Rövidre fogva: a magyar szabadkőművesség szerepe abban, hogy az országot felosztották, egyáltalán nem igazolható. A nemzetközi, elsősorban francia szabadkőművességé csak részlegesen, inkább a hangulatteremtésben tetten érhető, nem annyira a konkrét határmegvonásban. Az utódállami szabadkőművesek—bár nem voltak sokan - pedig inkább ezt a hangulatot lovagolták meg, és a szervezetet igyekeztek lobbizásra használni. Ezt olyan források, például a párizsi Grand Orient Levéltára alapján írom, amelyeket magyar kutató még sohasem használt fel. Köztudott, hogy a háború végén a román csapatok nemcsak a Tiszántúlt és a Duna-Tisza közét, hanem Budapestet és az Eszak-Dunántúl nagy részét is megszállták. A kötetben szerepel olyan fejezet, amely a Magyarországot megszálló román csapatok rúzs- és parfumhasználatáról szól. Mi az igazságtartalma ezeknek a történeteknek? Hát, úgy tűnik, hogy a román tisztek egy része valóban sminkelte magát, ami a korszakban szokadan volt férfiaknál, mégsem egyedülálló. Erre mutatnak emlékiratok, a román hadsereg egyes korabeli szabályrendeletei a férfismink tiltásáról - azaz létezhetett ilyesmi, ha volt mit tiltani. A háborús sérülések elfedésére Nyugat-Európában is használtak kozmetikumokat. Ügy tűnik, hogy a románoknál ennél elterjedtebb volt, nemcsak a sebesülteket érintette. Márai Sándor nagynénje, Hrajrovszky Júlia is pikírten ír erről a tényről emlékirataiban, pedig neki román férje és korábbi bukaresti élete révén volt ismerete a havasalföldi szokásokról. Inkább a képzet érdekes, amit köré kanyarítunk: Magyarország mélyre hullásának szimbólumát látták benne sokan, hogy még egy ilyen, sebtében felszerelt, „feminin tisztek” által vezetett hadsereg is le tudta győzni. Holott lehet, hogy az Erdélybe bevonuló román hadsereg nem volt különösebben jól kistafírozva, és katonái bocskorban jártak, de az 1919 augusztusában Budapestre bevonuló román katonák lábán már amerikai bakancs volt, és a hadseregbe ömlött a francia meg az amerikai hadianyag, mert Románia volt Lengyelország mellett a másik állam, amelyre a bolsevik Oroszország elszigetelésének feladatát bízták Párizsban. Jt Clemenceau-nak volt egy magyar menye, nyilván ennek is volt köze Trianonhoz... Es ez felülírja a nagyhatalmi logikát, a békekonferencia alkuit, a biztonságpolitikai koncepciókat. Varrnak még meg nem írt mítoszok az asztalíiókodban? Lesz még egyszer Trianon-legendák 3.0 is? Mindig azt válaszolom erre a kérdésre, hogy nem, a közeljövőben biztosan nem. Igyekszem ehhez tartani magamat. Egy csomó minden sokkal jobban érdekel, de kétségtelen, hogy már gyűjtöttem újabb legendákat a könyv megjelenése óta is. Interjúidban többször próbálod elhessegetni magadról a legendavadász jelzőt. Számodra mit jelentenek ezek a legendák? A történelem társadalmi percepcióját, bizonyos értelemben a lázadást a konvencionálisnak tartott történetírás ellen. Ennek most amúgy is szezonja van, és nem biztos, hogy a történetírás áll nyerésre. Mi a szerepük tulajdonképp ezeknek a nemzeti „legendáknak”? Magyarázatot adnak, önfelmentést, vagy adnak valamiféle értelmet a roppant szigorú és érthetedenül következeden békeszerződésnek? A magyarázatot emelném ki elsőként: a történelem iránt nem feitédenül érdeklődő közembert megnyugtatják az ilyen egyszerű, kicsit folklorisztikus, kicsit életszagú magyarázatok. George Clemenceau-nak meg volt egy magyar menye, nyilván ennek is volt köze Trianonhoz... És ez felülírja a nagyhatalmi logikát, a francia biztonságigényt, a békekonferencia alkuit, a biztonságpolitikai koncepciókat. A történelem maradt voltaképpen az utolsó olyan tudomány, amely széles olvasóközönség számára is befogadható maradt, és a történtek megértése sokak számára egyben azt a képzetet kelti, hogy értenek is hozzá. Távolról nem látszik, hogy optimális esetben a történész egy-egy állítása, mondata mögött mennyi munka, gyötrődés és talpalás van. Most min dolgozol, mi lesz a következő köteted? Egy nagy kéziratot fejezek be épp a két háború közötti magyarfrancia kapcsolatokról. Ha ez megvan, akkor végre lezárhatjuk közös kéziratunkat Szűts István Gergely kollégámmal a trianoni menekültek történetéről. Szóval van munka elég. Bödők Gergely Vasárnap-előzetes: Kerskóban sírnak a fák Eredetileg kávézónak készült. Josef Hyross volt az első tulaj, aki pár évvel később a lányára bízta a vendéglőt. Ő vezette 1949-ig, amikor államosították. 2019-től egy bizonyos Alzbéta asszony kezében van, aki a családjával együtt süt-főz, viszi a konyhát és az egész Erdészlakot. Májustól az első hűvösebb őszi napig a sörkert is nyitva van, szabadtéri ülőhelyekkel. Reggel ötkor már nagy a sürgés-forgás a konyhában. A fél tizenegyes nyitásig mindennek el kell készülnie, ami az étlapon szerepel. A vaddisznóból készült gulyásleves, a fokhagymaleves, a pikáns húspástétom, a grillezett vadhús nem maradhat ki a napi kínálatból. A főételek sorában első helyen az őzhús áll gombás-tejfölös mártással és a füstölt hússal töltött burgonyás knédli. Ez utóbbi igazi helyi specialitás. De! Amióta Jifí Menzel filmje, a Hóvirágünnep hírét vitte a világba a Hájenkának, a távolról érkezett vendégek ugyanazt szeretnék enni, amit a hrabali történet nagy lakomát csapott itteni hősei. Vadhúst csipkebogyó- vagy vörösáfonyamártással, vagy klasszikus disznósültet káposztával és knédlivel. Szóba jöhet még a vaddisznóból készült, mesés pejsli is. Azok pedig, akik nem tudnak dönteni, rendelhetnek vegyes tányért, amelyen kisebb adagban mindez megtalálható. Sörből pedig van nymburki, ahol Hrabal töltötte ifjúkorát, és pilzeni, amelyet néha még itt is előnyben részesített. S amíg eszikiszik a jónép, oda-odapislanthat a tévéképernyőre, és elkaphat pár jelenetet az „állandóan műsoron levő” Hóvirágünnepből, vagy elrévedezhet a Sörgyári capriccio falra akasztott képein. Szabó G. László A folytatásban választ kapnak például arra is, hogy: Hol készültek a Hóvirágünnep felvételei? Hogy vezeti fel a filmbeli lakomát Bohumil Hrabal? Mit mesél róla Tomás Mazal, az író egykori barátja? Milyen társasági összejöveteleket szerveztek a Hájenkában? Milyen fantázianeveket adtak ezeknek? Minek öltözött be Hrabal az egyik ilyen mulatozás alkalmával? Hogy lehet eljutni Prágából Kerskóba? És tényleg: milyen a Hájenkában készült vadas? A teljes írást elolvashatják a Vasárnap már keddtől, augusztus 30-átó! kapható számában. Kersko a túrázók, kerékpárosok és a gombázók paradicsoma. Erdei település mindössze százötven helyi lakossal, nem egész ötven kilométerre Prágától. Kersko a régi időkben a tölgyfáiról volt híres. Azokból faragták a holland szélmalmok tengelyét. Vörösfenyőiből egykor hajóárbócokat készítettek. Festői szépségét ma a borókafenyők teszik teljessé, amelyek Bohumil Hrabal életébe is belesírtak. De csak akkor, ha a szelekkel viaskodtak. * * * Kersko szíve a Hájenka vendéglő, amelyet Jifí Menzel Hóvirágünnep című alkotásából ismerhetünk. Bohumil Hrabal elbeszélései alapján készült, aki 1965-től rendszeres látogatója volt a helynek. Abban az évben vásárolt itt hétvégi házat, félúton prágai otthona és a nymburki szülői ház között. „Ha itt élsz a kerskói pagonyban, vagy dolgoznod kell, vagy a vendéglőben ülni - vélekedett a cseh széppróza nagymestere. - A lágy szélben hol ide, hol oda hajló fenyők örökös csikorgásától-nyikorgásától ugyanis megőrül az ember.” Tehát irány a Hájenka, az Erdészlak, ahol Hrabal gyakori vendég volt. Persze csak akkor, ha a tulajdonos rokonszenves volt számára. Mert ha nem, akkor a házához közelebb eső Szent József-forrás melletti Domecekben- Házikóban - sörözgetett helybéli ismerősei körében. Hogy az Erdészlak mégiscsak közelebb állt a szívéhez, arra abból is következtetni lehet, hogy írásaiban gyakrabban emlegette. Valójában ő és Jifí Menzel filmje révén lett messze földön híres hely a Hájenka, ahova az író - köszvény ide, köszvény oda- még bicegve is naponta elballagott. Az oda vezető úton azonban mindig megállt a hetvennyolc méteres mélységből feltörő Szent József-forrásnál, amelynek vize a Jizera-hegységből folyik Kerskóig, de a legenda szerint hetven év kell ahhoz, hogy odaérjen. Kezével merített a vízből, úgy fröcskölte meg az arcát, miközben arra gondolt, hogy ötméteres mélységig csak régi holttestek, elkorhadt gyökerek, elpusztult állatok egykori tetemei porladnak. Tőlük van különös illata a víznek, írta, és érezte is a bőrén ezt az illatot, önmagát halhatatlannak tartva. Lassan kilencven éve, 1935 őszén kezdték építeni a Hájenkát.
