Új Szó, 2019. április (72. évfolyam, 77-100. szám)
2019-04-13 / 88. szám
SZALON ■ 2019. ÁPRILIS 13. www.ujszo.com lözhetetlen volt Románia felhasználása: felvonulási terep lehetett Oroszország felé vagy határőrvidék egy francia vezetésű Európában. Tőle várták a hiányzó katonai erő, elsősorban az élő erő biztosítását is. E körülmények hatására 1918. december 28-án, vagyis csaknem két hónappal Bukarest ismételt háborúba lépését követően, Pichon külügyminiszter egy táviratában már arról írt, hogy a francia kormány szerint Romániának ismét szövetségesi státuszt kell adni a béketárgyalásokon, mivel újra részt vett a központi hatalmak elleni hadműveletekben. A szemléletváltást tehát Románia stratégiai felértékelődése hozta a dél-oroszországi beavatkozással összefüggésben, amit csak erősített 1919. márciusban a Vörös Hadsereg kelet-galíciai támadása és a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltása. Ä győztes nagyhatalmak, köztük Franciaország ugyanis erősen számítottak a román haderő aktív részvételére e problémák megoldásában. Ebből következett Románia katonai megerősítése és diplomáciai támogatása a béketárgyalások során. Intézkedtek a román hadsereg élelmiszerrel, ruházattal és felszereléssel való ellátásáról. A keleti hadműveletek biztosítására semleges övezetet hoztak létre Magyarország és Románia között. A párizsi békekonferencia Legfelsőbb Tanácsának március 25-i ülésén Clemenceau azt javasolta, hogy a Gyenyikinnek küldendő 100 ezer katona felszereléséhez elegendő szállítmányt a román hadsereg kapja meg. A déloroszországi akció kudarca után Szovjet-Oroszország elszigetelésére a francia vezető körökben kidolgozott, cordon sanitaire-nek keresztelt kisállami védőövezet koncepciójában Lengyelország mellett szintén Romániára kívántak elsősorban támaszkodni. A Magyar Tanácsköztársasággal kapcsolatban Ferdinand Foche marsall felhívta Románia képviselőit, hogy a csehszlovákokkal együtt avatkozzanak be Magyarországon. Azt is nyíltan a tudtukra adta, hogy a nagyhatalmak a háborúban kimerültek, ezért a térség katonai problémáit a helyi szövetségeseknek maguknak kell megoldaniuk. Mindebből logikusan következik, hogy a békekonferencia - a francia diplomácia támogatásával - szinte teljes egészében kielégítette a román kormány területi igényeit. Románia megkapta Besszarábiát, Bukovinát és Erdélyt is. A több mint kétszeres román területnövekedés tehát jórészt a francia külpolitika bolsevikellenességének tulajdonítható. Noha a francia kormány helyi képviselői már ekkor felhívták a figyelmet a Romániában rejlő gazdasági és politikai lehetőségekre is, az első világháború befejezését követő időszakban még a katonai tényező bizonyult meghatározónak. A délszláv állam mint potenciális szövetséges Párizsnak az első világháború után létrejövő délszláv állammal fenntartott kapcsolatai szintén a stratégiai-katonai szempont elsődlegességét mutatják a külpolitikai döntéshozatalban. Mivel se Németországgal, sem Szovjet- Oroszországgal nem volt határos, vagyis nem lehetett e hatalmakkal szemben közvedenül katonailag felhasználni, Lengyelországhoz, Csehszlovákiához és Romániához képest jóval kisebb támogatásban részesült a francia kormánytól. A Magyar Tanácsköztársaság ellen a franciák és az olaszok által szervezett intervencióban sem volt hajlandó részt venni a szerb kormányzat. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a francia vezetés az előbb említett három államhoz képest jóval kisebb mértékben segítette Belgrádot, pedig az a világháború kitörésétől kezdve szövetségese volt, és katonai öszszeomlása ellenére sem kötött különbékét a központi hatalmakkal. Franciaország az olasz aspirációkat támogatta Dalmáciában a délszlávokkal szemben. 1918. november 5-én Clemenceau kijelentette, hogy a fegyverszünet előtt nem ismernek el semmilyen délszláv államot. Az is késleltette az elismerést, hogy a francia külügyben úgy vélték, egy szerbek által utalt délszláv állam nem biztosítja a békét a térségben. A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság elismerésére végül csak 1919. június 4-én került sor. Bár a hadsereg fejlesztéséhez Belgrád által igényelt francia támogatás szintén elmaradt, a délszláv államot Franciaország továbbra is potenciális szövetségeseként tarthatta számon. Magyarország látszólagos felértékelődése Ebbe a biztonságpolitikai-stratégiai összefüggésrendszerbe kell első világháború utáni Magyarországgal kapcsolatos politikájára. A németekkel ugyanis Pilsudskiék és a román különbéke nyomán Ion I. C. Brátianu miniszterelnök és társai is együttműködtek, a nemzetiségek elnyomása szinte valamenynyi ekkoriban létrejött kelet-középeurópai államra jellemző volt, és a magyar társadalom bizonyára nem volt retrográdabb, mint a lengyel vagy a román. Clemenceau állítólagos magyarellenessége sem segít a kérdés megoldásában, hiszen a „Tigris” Románia követeléseivel sem „rokonszenvezett”. Magyarország francia külpolitikai megítélésének megértéséhez újra a francia biztonságpolitikai érdekekhez kell visszatérnünk. Az orosz szövetség pódására Németország hátában kialakítandó francia vezetésű tömb, amely, mint láttuk, a bolsevizmus elleni harcot, illetve annak elszigetelését is feladatául kapta, a francia külpolitika első számú céljai közé került. A keleti biztonsági övezet koncepciója a francia politikai elit általánosan elfogadott paradigmájává vált. A cél megvalósításának módjában azonban két fő irányzat alakult ki, amelyek küzdelme haMagyarország a háborúban vesztes Monarchia egyik meghatározó állama volt, amelynek nyugati megítélését a zavaros belpolitikai viszonyok, különösen a Tanácsköztársaság kikiáltása tovább rontotta. Párizsban kézenfekvőnek tűnt tehát, hogy teljes erővel támogassák Franciaország új szövetségeseinek Magyarország egyes területeinek megszerzésére irányuló törekvéseit és lépéseit az új határok meghúzásáról tárgyaló békekonferencián. Az etnikai vagy gazdasági szempontokat a francia kormányzat számára teljesen háttérbe szorították saját biztonságpolitikai érdekei. így történhetett meg, hogy olyan színmagyar népességű területek is, mint a Csallóköz vagy Eszak-Bácska elkerültek Magyarországtól. Csakhogy a Poincaré-Clemenceau-Pichon-féle irányzat mellett a francia politikai eliten belül létezett egy másik csoportosulás is, amelyik úgy vélte, hogy a néhány kiválasztott utódállamra koncentráló, Kelet-Közép-Európa gazdasági és politikai széttagoltságát viszont tovább erősítő koncepció alapján nem lehet Németországgal és Szovjet-Oroszországgal szemben megfelelő súlyú szövetségi rendszert Először az előbbit, majd annak kudarca után az utóbbit próbálták megvalósítani. Magyarország új határvonalai a békekonferencián már 1919 májusára, vagyis még a Clemenceau-Pichon-érában kirajzolódtak. Az ún. trianoni békeszerződés aláírására azonban megfelelő legitimációval rendelkező magyar kormány híján csak jóval később, 1920. június 4-én került sor. E hosszú idő alatt a súlyos békefeltételek lényegében változadanok maradtak. Felmerül a kérdés, hogy az 1920. januárban a francia külpolitika vezetésében végbement őrségváltás hatott-e, s ha igen, milyen mértékben a magyar-francia viszony alakulására. 1920 tavaszától néhány hónapig tartó intenzív közeledés volr megfigyelhető a magyar és a francia kormány között, amellyel bőséges nemzetközi szakirodalom foglalkozik. Eszerint az egyébként kifejezetten magyarbarátnak tekinthető Paléologue konföderációs terveinek megvalósításához alapfeltételnek tekintette Magyarország megbékítését és integrálását Kelet-Közép-Európa új viszonyai közé. Annál is inkább, mert vitathatadanul Magyarország belehelyeznünk a francia vezetés Magyarországgal kapcsolatos - a trianoni békéhez vezető - politikáját is. 1905 és 1908 között a francia kormány az Osztrák-Magyar Monarchia és Németország szövetségének gyengítése érdekében figyelmet szentelt a függetlenségi szólamokat hangoztató magyar kormánykoalíció Franciaország irányában megfogalmazott gazdasági jellegű igényeinek. Miután azonban a magyar vezetés nem tiltakozott Bosznia- Hercegovina 1908-as annektálása miatt, nem váltotta be a Párizsban hozzáfűzött reményeket. így hamarosan vége szakadt az amúgy is rövid életű magyar—francia közeledésnek, a francia politikai elit tudatában felerősítve a magyarságkép negatív elemeit: a németbarátságot és a szlávok elnyomását, amit csak fokozott a magyar társadalomban a francia republikánus értékrend szerint tetten érhető archaizmus és feudális jelleg. Mindez azonban nem ad magyarázatot a francia külügy tással volt Párizs magyarpolitikájára is. A Raymond Poincaré köztársasági elnök, valamint Clemenceau és Pichon nevével fémjelezhető nacionalista csoport - amely korábban az Osztrák-Magyar Monarchia feldarabolásának programját is támogatta - szigorú békefeltételekkel, Németország meggyengítésével és Franciaország kiszemelt kelet-közép-európai szövetségeseinek területi és katonai megerősítésével látta megvalósíthatónak a kitűzött célt. 1917 novemberétől Clemenceau miniszterelnökségével és Pichon külügyminiszterségével, amint Lengyelország, Csehszlovákia és Románia példáján láttuk, ez a politika érvényesült. Nem volt azonban 1918-1919-ben részletesen kimunkált francia program vagy ütemterv Kelet-Közép-Európa átalakítására vonatkozóan, ami széles teret engedett az ad hoc megoldásoknak. A Quai d’Orsay-nek nem volt körülhatárolható magyarországi politikája sem. Mindazonáltal létrehozni. E politika hívei tehát a térség életképtelennek tűnő kis államainak - a győzteseknek és a veszteseknek egyaránt - az integrációját javasolták, méghozzá francia vezetés alatt. 1920 januárjában Paul Dechanei köztársasági elnök, Alexandre Millerand miniszterelnök és külügyminiszter, míg Maurice Paléologue, a Quai d’Orsay főtitkára lett, ami lehetővé tette, hogy megkíséreljék az utóbbi elképzelést átültetni a gyakorlatba. A Monarchia megszüntetésével korábban sem szimpatizáló politikusokból álló új francia külügyi vezetés két megoldással számolt, Az első egy dunai konföderáció létrehozását irányozta elő, amelynek maximális változata öt dunai államot próbált összefogni: Ausztriát, Magyarországot, Csehszlovákiát, a délszláv államot és Romániát, míg a minimális program csak Magyarországot, Romániát és Lengyelországot fogta volna keretbe. A másik lehetőséget a Habsburg-restaurációban látták. volt a térség földrajzi központja, gazdaságilag és katonailag egyaránt kiválóan felhasználható logisztikai lehetőség. Különösen a Budapestről csillag alakban szétágazó vasúti rendszer gyakorolt nagy vonzerőt. A Magyarország iránti francia diplomáciai érdeklődést tovább fokozta, hogy jelentős francia gazdasági tényezők, így a Schneider- Creusot tröszt és a Bank de Paris et des Pays-Bas kedvező befektetési lehetőségeket keresett a térségben, és nagy figyelmet szentelt a magyar vasúti és kikötőépítési koncesszióknak. A gazdasági kedvezményekért cserébe politikai támogatást ígértek Magyarországnak a szomszédos államokkal, főként Romániával szembeni ellentétek rendezéséhez. Sőt nem tartottak kizártnak bizonyos területi engedményeket sem. Az 1920 márciusában meginduló magyar-francia tárgyalások során a magyar kormányzat éppen területi igényeit igyekezett a középpontba állítani. Él kívánta érni, hogy a főként magyarok által lakott határ menti sávok visszakerüljenek az országhoz, az erdélyi magyar, székely és szász közösségek autonómiát kapjanak, továbbá hogy Nyugat- Magyarországon és Kárpátalján tartsanak népszavazást. Rövidesen kiderült azonban, hogy a francia külügy még ezeknél jóval kisebb jelentőségű kérdésekben, például a kisebbségvédelmi megállapodások betartásának francia ellenőrzésében vagy a jugoszláv és román csapatoknak a trianoni országterületről való kivonásában sem hajlandó nyíltan a magyar követelések mellé állni. A zsákutcába jutott tárgyalások befejezését késleltette viszont a lengyel-szovjet háborúban Varsónak felajánlott magyar katonai segítség ügye, ami, ha megvalósul, Magyarország stratégiai felértékelődéséhez vezethetett volna. A magyar vezetés a trianoni béke katonai korlátozásainak enyhítését kívánta ennek révén elérni. Paléologue taktikai okokból nem utasította el rögtön a magyar javaslatot. Ugyanis így alkalma volt arra, hogy a magyar hadosztályok esetleges lengyelországi megjelenésének hírével a lengyelekkel való együttműködésre és a Kárpátok vonalánál a bolsevikok elleni védekezésre ösztönözze a prágai kormányt. Vagyis Párizs Magyarországot eszközként használta fel vonakodó szövetségesének kézbentartására. Az 1920. augusztusi varsói csatában elért lengyel győzelem azután szükségtelenné tette a magyar segítséget. A magyar-francia közeledés a Magyarországgal szomszédos államok heves tiltakozása és a melléjük állt Nagy-Britannia és Olaszország fellépése miatt ezután végleg lezárult. Az erőteljes közeledési szándékot jelző gesztusok ellenére úgy tűnik, hogy a Quai d’Orsay nem gondolt komolyan a Magyarországgal kapcsolatos korábbi politika nagyobb mérvű megváltoztatására. 1920. március-áprilisában, vagyis a már javában folyó magyar-francia titkos tárgyalások idején, a Londonban ülésező Nagykövetek Tanácsa a magyar békedelegáció fellépése nyomán még egyszer elővette a magyar határok kérdését. A magyar békeszerződés bizonyos pontjainak megváltoztatására nyitott olasz és brit képviselőkkel szemben a francia delegátus mindvégig és határozottan a korábbi szigorú döntések fenntartása mellett foglalt állást. Vagyis a Paléologue vezette francia külügy is a trianoni béke által megszabott keretek között képzelte el Magyarország kelet-közép-európai integrációját. Megállapíthatjuk tehát, hogy Franciaország Kelet-Közép-Európa-politikáját, minden egyéb szempontot háttérbe szorítva, saját, Németországgal és Szovjet-Oroszországgal kapcsolatos biztonsági érdekei határozták meg. Ennek a tényezőnek rendelték alá a térség országaival való kapcsolataik alakítását is. Lengyelországot, Csehszlovákiát és Romániát minden lehetséges katonai és diplomáciai eszközzel segítették: hadseregeiket erősítették, területi követeléseik kielégítését igyekeztek támogatni. A délszláv államnak e három országhoz képest kisebb figyelmet szenteltek. Magyarország pedig - rövid átmeneti időszakot leszámítva - a legyőzött és kiszolgáltatott ellenfél szerepét volt kénytelen játszani. Kecskés D. Gusztáv Az írás az NKFI „Kelet-középeurópai naáonalizmusok az első világháború éveiben”című kutatási program keretében készült.
