Új Szó, 2015. november (68. évfolyam, 253-276. szám)
2015-11-07 / 258. szám, szombat
20 SZALON ■ 2015, NOVEMBER 7. www.ujszo.com Kétnapos nemzetközi konferencia zajlott a múlt hét végén Padovában, központi témája a magyar irodalom területi széttagozódásának és egységének kérdése volt. A széttartás és összetartozás feszültségét fejezte ki a vitaindítónak beillő cím is: Letteratura ungherese, letterature ungheresi - Magyar irodalom, magyar irodalmak. A rendezvény Cinzia Franchi, a Padovai Egyetem olasz hun- garológusának kezdeményezésére jött létre, és a magyar és közép-kelet-európai irodalmak kutatását koordináló olaszországi egyetemközi szervezet (CISUECO) égisze alatt zajlott. Köztudott, hogy a nemzetiségi/ kisebbségi/határon túli magyar irodalmak státusával és létmódjával foglalkozó diskurzus legalább annyi termékeny kérdésfelvetést, mint amennyi termékeden vitát generált a közelmúltban, így aligha várható el, hogy egy (újabb hasonló) konferencia végleges válaszokat adjon az „örökzöld” kérdésekre vagy összebékítsen egymásnak feszülő álláspontokat. Sokkal inkább az egyéni vélemények, nemzedéki attitűdök és elméleti koncepciók tisztázása és ütköztetése lehet a célja, az, hogy a korábbi dilemmákat valamilyen új nézőpontból fogalmazza át. A szóban forgó konferencia esetében az olaszországi hungarológia (vagy ahogy ők nevezik: magiaristica) kérdésirányai és tematikus preferenciái teremtették meg azt a kontextust, melynek hátterében a magyar irodalomnak a nyelvi egység és a földrajzi szét- fejlődés kényszerítő kölcsönhatásából előálló sokszólamú természete újfent artikulálódott. Egy nyitott, érdeklődő, de mégiscsak külső, Letteratura ungherese, letterature ungheresi Konferencia a magyar irodalomról Padovában éppen ezért kicsit más perspektívából. Minden előadásra és vitára nincs mód kitérni, helyette inkább néhány hívó szóra, tematikus csomópontokra és egyéni hangsúlyokra érdemes felhívni a figyelmet. Jóllehet a nagyrészt olasz nyelven folyó konferencia felhívó szövege a magyar irodalom 1919 utáni és máig tartó időszakára vonatkozóan fogalmazódott meg, az egyes előadásokban és a vitában rendre előkerültek olyan érvek, amelyek a régi magyar irodalomból, a középkori és reneszánsz európai irodalomból vett párhuzamok segítségével próbáltak ma is érvényesnek ható válaszokat megfogalmazni a „többes számú magyar irodalommal” kapcsolatos kérdésekre. Elégséges kritériuma-e az irodalom meghatározásának a nyelv vagy sem, illetve más, földrajzi, történelmi és kulturális eredetű tényezők alakító hatását is számba kell venni? Mely irodalomhoz tartozik/tartozott Janus Pannonius? Sárközy Péter (Universita di Roma „La Sapienza”) szerint a latinhoz (nyelv), a horváthoz (származás) és az olaszhoz (írás helye) egyaránt, mint ahogy Bél Mátyás is egyaránt része a magyar és a szlovák irodalomtörténetnek. Ezen érvelés szerint Milan Kundera a francia nyelvváltás után is - részben - a cseh irodalomhoz tartozik. Azok viszont, akik a művek nyelvét tartA konferencia résztvevői ják az irodalmiság meghatározó, döntő kritériumának, aligha tudtak azonosulni ezzel a megközelítéssel. Armando Nuzzo (Universita di Roma „La Sapienza”) a vitában azt hangsúlyozta, hogy a magyar identitásnak különösen erős összetevője a nyelv, ezért szerinte az irodalomtörténet-írásban nincs értelme a területi-földrajzi széttagozás érvényesítésének: alapvetően egy magyar (nyelvű) irodalom létezik, még ha ez különböző, „specifikus deklinációkat” foglal is magába. Vele szemben Amedeo di Francesco (Universita degli studi di Napoli „L’Orientale”) azon véleményének adott hangot, hogy a magyar és (Fotók: képarchívum) bármilyen más (irodalmi) identitásnak a nyelv mellett legalább annyira formálója a történelem és a vallás is, s ez a kölcsönhatás egymástól többé vagy kevésbé eltérő, akár regionálisan is meghatározott kulturális identitások kialakulásához vezethet. S ezek a különbségek aztán az irodalmi szövegekben is visszaköszönnek, amennyiben persze a kulturális emlékezet gondoskodik ezen nemzeti és irodalmi identitást formáló eszmék átörökléséről és tartós jelenlétéről. Szerinte ez a helyzet az Erdélyben született/sziilető irodalom esetében, amelyik legalábbis a 16. századtól rendelkezik az írásbeliség folyamatos hagyományával, ehhez pedig szorosan kötődik a területi önállóság történelmi emlékezete is. Éppen ezért a nápolyi hungaro- lógus szerint sokkal inkább indokolt beszélni - és messze nem csak Trianon után! - erdélyi magyar irodalomról (letteratura ungherese transilvana), mint felvidékiről vagy vajdaságiról, ahol ezek a történelmi feltételek nem voltak adottak, és nem alakult ki évszázadokon átívelő irodalmi hagyománytudat sem. De nem csak itt került elő az identitás fogalma: kijelenthető, hogy ez volt a konferencia egyik kulcsszava. Különösen annak a szekciónak az előadói hivatkoztak rá felettébb gyakran, amely a részben vagy egészen magyar származású, vagy a magyar nyelvben és kultúrában is szocializálódott, de később - különböző okokból - mégsem magyar nyelven írni kezdő alkotókkal foglalkozott (Ágota Kristóf, Melinda Nadj Abonji, Ilma Rakusa, Edith Bruck, Terézia Mora, Ákos Doma és mások). A többnyelvű és többkultúrájú írók esetében olykor különösen nehéz egyértelműen meghatározni az illető nemzetiségét, és azt is, mely nemzeti irodalomba is tartoznak a műveik. Egyesek szerint viszont ez nem is feltétlenül szükséges. Magdalena Roguska (Universytet Warszawski) szerint a nemzeti irodalom koncepciója már idejétmúlt, s az irodalomtörténészeknek sokkal inkább a kulturális identitások sokféleségének vizsgálatára kellene összpontosítaniuk. Gyakran hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy műfordításirodalmunk is a magyar irodalom integráns része, s amikor például az Isteni színjátékot olvassuk, akkor Babits Mihály (vagy Baranyi Ferenc, esedeg Nádasdy Adám) alkotásával, tehát - végső soron- magyar irodalmi szöveggel találkozunk. Erre próbált emlékeztetni bennünket Jeney Éva, aki a műfordítás irányába tágította ki a konferencia vizsgálódási horizontját. A MTA munkatársa előadásában egy találó szójátékkal - magyar világirodalom és magyarvilág irodalom - próbálta visszaadni azt a különbséget, ami az idegen nyelvű klasszikusok magyar fordításai és a nem magyar nyelvű, de sajátosan „magyar” tapasztalatokat feldolgozó művek között figyelhető meg. A második kifejezés ugyanakkor- legalábbis e sorok írója szerint- vonatkoztatható a határon túli magyar irodalmak alkotásaira is, különös tekintettel azok egyfelől sajátos, regionális történelmi referenciáira és másfelől közös (magyar) kulturális gyökereire. Szlovákiából négyen érkeztek Pa- dovába előadással. Paszmár Lívia Esterházy Péter két történelmi regényének közép-európai vonatkozású utalásaival, Szász Pál pedig a magyar haszid irodalom kezdeteivel foglalkozott. Benyovszky Krisztián a szlovákiai magyar irodalommal kapcsolatos terminológiai és kategorizációs problémákról beszélt. A nevezett irodalom léte mellett és ellen eddig megfogalmazott érvek összefoglalására, és a mögöttük meghúzódó elméleti pozíciók jellemzésére vállalkozott (történelmi, nyelvi-stilisztikai, életrajzi és intézményes kritériumok), kitérve a hazai és a magyarországi kanonizáció különbségeire, illetve az írói érvényesülés lehetséges modelljeire is. Németh Zoltán hat olyan magyar regényt vett górcső alá (Krasznahorkai László, Tálamon Alfonz, Esterházy Péter és Kiss Noémi műveit), mely az utazást és a határátlépést tematizálja, s azzal kapcsolatban vet számot - eltérő poétikákat követve - az idegennel való szembesülés egzisztenciális, nyelvi és kulturális vetületeivel. Benyovszky Krisztián A szerző a Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Közép-európai Tanulmányok Kara Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézetének vezetője Lehet, hogy Pablo Neruda mégis gyilkosság áldozata lett A chilei kormány csütörtökön közleményben ismerte el: lehet, hogy Pablo Neruda Nobel-díjas költő nem prosztatarákban halt meg, hanem Augusto Pinochet tábornok puccsa után gyilkosság áldozata lett 1973-ban. A chilei belügyminisztérium a Neruda halálának gyanús körülményeit firtató sajtójelentések nyomán szólalt meg az ügyben. A közlemény megerősítette egy márciusi minisztériumi dokumentum állítását, amelyet a spanyol El País című napilap hozott nyilvánosságra. „Egyértelműen lehetséges és nagyon valószínű, hogy külső szereplő” a felelős Neruda haláláért - fogalmazott az irat. A belügyminisztérium ugyanakkor felhívta Pablo Neruda A költő sírhelye egykori lakhelyén, Isla Negrában. A maradványokat 2013-ban exhumálták. (Képarchívum) rá a figyelmet, hogy jelenleg is folyik a szakértői vizsgálat Neruda esedeges megmérgezésének ügyében, és az egyelőre nem hozott eredményt. A szakértők májusban közzétett előzetes jelentése arról számolt be, hogy egyelőre nem találtak perdöntő bizonyítékot az idegenkezűségre. A prosztatarákban szenvedő Pablo Neruda, a baloldali Allende-kor- mány lelkes támogatója 1973-ban, röviddel az Augusto Pinochet vezette katonai államcsínyt követően hunyt el 69 esztendős korában. Maradványait azért hántolták ki 2013-ban, hogy tisztázzák a költő megmérgezéséről felmerült gyanút, de ezt akkor nem sikerült igazolni. A chilei kormány idén januárban nyitotta meg újra az ügyet. Egy svájci laboratóriumban is további vizsgálatokat kezdeményeztek. Bár egy bíró februárban elrendelte a vizsgálat végleges lezárását és a költő eltemetését egykori lakhelyén, Isla Negrában, családtagok és mások kérésére egy chilei fellebbviteli bíróság áprilisban úgy döntött, mégsem temetik el újra a költő maradványait, hogy további vizsgálatokat lehessen végezni a halál körülményeinek tisztázására. (MTI)
